Ez történt ez Hajnalka és Szabolcs esetében is, akinél akut leukémiát diagnosztizáltak 2015 májusában. Az általuk megélt érzelmekről, nagy változásokról, a kórházi életről, a betegségről és tapasztalataikról olvashatunk az általuk szerkesztett blogon.
A bejegyzéseket olvasva néhol könny gyűlt a szemünkbe, miközben egy órisái gombóc kerekedett a torkunkba. Néha nem értettük hogy honnan szedik ezt a mérhetetlen erőt és hitet, amely oly erősen üt át a sorok között. Sokszor pedig azt gondoltuk, maradjon meg ez a kitartás még sokáig bennük.
Bizonyára nem kevesen vagyunk úgy, akik rendkívül borúsan látjuk az életünket, és egy-egy negatív esemény teljesen lehúz bennünket. Nem találjuk az örömöt és a reményt semmiben. Ha Te is érezted már így magad, ajánljuk hogy olvasd el Hajnalka első bejegyzését:
"2014 utolsó napján mielőtt éjfélt ütött az óra, mielőtt összekoccantak volna a pezsgős poharaink, mielőtt elcsattant volna az új év első csókja, mielőtt az új évben először mondtam volna ki, szeretlek, volt egy kívánságom...Nekem nem csak fogadalmaim vannak az újévben, éjfélkor mindig kívánok is egyet. Csak egyetlen egyet.
Ott álltam, szembe a hatalmas televízióval, amely képernyőjén egy óriás óra igyekezett a lehető legpontosabban mutatni az időt, az időt, amely ismét oly hírtelen, oly gyorsan telt el...ott álltam, átölelve a párom, a szerelmem, átölelve a férfit, akit annyira szeretek, amennyire egy ember a földi léte során a lehető legmélyebben szerethet egy másikat...és kívántam...
Azt kívántam, hogy kettőnké legyen a legeslegjobb és legboldogabb következő egy év, hogy vele élhessem át, Vele és nem mással.
Vele! Mellette!
Sosem felejtem el a pillanatot, amikor először láttam meg a Nagyvárad téren. Sosem felejtem el a szigorú tekintetét, a szenvedélyét, a hangját, a mozdulatait. Ott rögtön, akkor beleszerettem. Tudtam...
Az első randevúnkból nem sok maradt meg...apró emlékképek...Pillanatok...apró pillanatok, melyek a legtöbbet jelentik nekem, amik meghatároznak minket, emlékek, melyeket sosem bírunk elfeledni.
A pillanat, amikor először megsimogatta a kezem...a pillanat, amikor először megcsókolt, a pillanat, amikor először szeretkeztünk...pillanatok, amikor együtt nevettünk, pillanatok, amikor együtt sírtunk, pillanatok, amikor együtt veszekedtünk, amikor kibékültünk, mikor együtt utaztunk, olvastunk, tanultunk, főztünk, ettünk, ittunk, dolgoztunk, aludtunk, horgásztunk...vagy amikor semmit sem tettünk, csak halkan ültünk egymás mellett, s értettük egymást szavak nélkül is.
Most is halkan ülök...itt mellette. A szemei csukva, fáradt és gyenge, megviselte a mai nap, aminek még nincs vége...mindkét karjából csövek lógnak ki, mellettünk pedig egy hatalmas gép zúgó hangja jelzi, hogy itt valami komoly dolog történik.
Az egyik karból vér kiszív, gépbe be, fehérvérsejtektől megtisztít, tiszta vér a másik karba be. Jön majd egy kis vér az ellátóból plusszba, és a káliumot is pótolni kell.
Nézem őt, nézem a szobát, ahol vagyunk, és nem értem...nem értem, hogy mit keresünk mi itt, nem értem, hogy miért fekszik azon az ágyon, miért ordít a gép, miért látok mindenhol csöveket, gépeket, ápolókat, orvosokat, és steril felszereléseket???
Ilyen egy kórház.
Leukémia. Reggel oly távolinak tűnt, egy egyszerű ostobaságnak, egy buta diagnózisnak egy háziorvos szájából. 90%, hogy vérrák...ugyan már! Leukémia? Egy 33 éves felnőtt, életerős, imádnivaló férfinél? Az én szerelmemnél?! KIZÁRT!
Mikor ma reggel felébredtem, az történt, mint máskor. Ő volt az első gondolatom. Azonnal hívtam. Hallani szerettem volna a hangját, el szerettem volna mondani neki, hogy hiányolom a jelenlétét, és tudni szerettem volna, hogyan érzi magát...de nem gondoltam egy percig sem, hogy este már így leszünk...
Egyik pillanatról a másikra fordult fel fenekestől az egész élete, az életünk.
Itt fekszik mellettem. Elgyengülve, megtörve, kiszolgáltatott helyzetben...
Milliónyi kérdés kavarog a fejemben...amikor az orvos közölte velünk a vérvétel eredményét, akut T-sejtes limfoid leukémia, akkor még csak arra tudtam gondolni, hogy miért Ő? Miért nem az utolsó rohadt mocskos gyilkosoknál diagnosztizálnak leukémiát? Miért nem azok szenvednek ettől a betegségtől, akik meg is érdemlik a szenvedést? Miért nem azok mondjuk akiket a mi adónkból tartunk el egy börtönnek nevezett helyen különféle körülmények között??? Miért?
Miért az én Kedvesem? Aki annyira tiszta minden tekintetben. Aki egy érzékeny, szeretetre és tiszteletre méltó, tisztességes, őszinte és egyenes ember, aki érzékeny, szenvedélyes, életrevaló, és akit annyira szeretek, hogy szavakkal aligha lehetne megfelelően kifejezni. Miért?"
Elképzelhetetlen az a fájdalom amin ez a két ember keresztül megy. Ezek azok a helyzetek az életben, amikor minden átértékelődik, és a kis apróságok semmiségeknek tűnnek. Azok is. Páratlan, és példamutató az, ahogyan a két szerelmes kitart egymás mellett, és bátorítják egymást a bajban, jelen esetben leginkább Hajnalka. Oly sokszor felmerül a kérdés, mi az igaz szerelem? Valószínűleg ez.
Persze ez a küzdelem nehéz, és sokszor fárasztó. Hajnalka azt mondja, ez egy sokkoló jelenség. Fájdalmas látnia, ahogy a szerelme napról napra gyengül, fáradt és veszít a súlyából. A hozzátartozók pedig fáradnak és gyengülnek a beteggel együtt. Senki sem gondolhatja, hogy egy ilyen folyamatot nevetve, fájdalmak nélkül meg lehet úszni.
Viszont Hajnalka szerint akkor is csinálni kell, ha nem bírja az ember. Akkor is fel kell kelni, mozogni kell, és tenni valamit a céljaink érdekében. Hiszen neki és Szabolcsnak rengeteg közös céljuk van. Össze is írták őket, és a nehezebb napokon felolvassák egymásnak, hogy tudatosítsák, mennyi mindent szeretnének még látni, és megélni. A listájuk pedig minden nap bővül.
"Szóval mind fáradtak vagyunk, ki ezért, ki azért, de fáradunk. Azonban nem adhatjuk fel a harcot! Az elképzelhetetlen! Ti se adjátok fel!"
2015 augusztus másodikán a blogon egy "kis" változás történt, Egy gyógyuló leukémiás kedvesének naplója lett a címe. Mi pedig azt kívánjuk, hogy ez maradjon is így, egészségben, szeretetben. Együtt.
Pozitív Nap
Forrás: a blog
