A szövetségi kapitányként a magyar női kézilabda-válogatottal 2012 decemberében Európa-bajnoki bronzérmes szakember a kreftkamp.no norvég honlapon vezetett blogjában utolsó bejegyzésével lezártnak tekinti életútját. „Ne könnyű terhet, hanem erős hátat kérj” – Roosevelt-idézettel búcsúzik Böhn.

Utolsó írásában már az első sorokban tisztázza, hogy útravaló gondolataiból néhányan biztosan erőt merítenek, de lesznek olyanok is, akiket provokál vagy csalódásként ér az üzenet.

Novemberben már úgy tűnt, a Győri Audi ETO KC után a magyar női válogatottat is sikeresen irányító kézilabdaedző teljesen felépülhet, karácsony előtt néhány nappal azonban kiderült, a kemoterápiás kezelések után a csontvelő-átültetés sem jelentett megoldást, újra rákos sejteket találtak a szervezetében, a betegsége pedig gyógyíthatatlan. Ideje sem maradt felkészülni betegsége végső stádiumára.

„Nem számít a tegnap és a holnap, a mában élünk, és 90 százalékban csak magunkra gondolunk" – jelenti ki Böhn. „Felejtsétek el azt, hogy mindig mások elvárásainak feleljetek meg, bízzatok magatokban, mondjátok ki bátran, hogy elég jó vagyok, meg tudom csinálni! Az élet iskolája azt tanítja, a boldogságot és az örömöt kell keresni, míg a kudarcokat el kell kerülnünk, mert fájdalommal járnak. Nem értek egyet, szerintem ezt is, azt is meg kell tapasztalnunk."

„Az elmúlt évem tele volt kihívásokkal, fájdalommal és nehézséggel, főleg karácsonykor, amikor eldőlt, hogy nincs tovább" – folytatja az edző. „Így január első napjaiban mégis azt érzem, hogy most vagyok a legboldogabb és a legharmonikusabb. Nem tudom elmondani, mi váltotta ki belőlem ezt, de amit átéltem, segített, hogy pozitívan viszonyuljak az élethez, és semmit se vegyek túl komolyan. Egyszer meghalunk, ezt eddig is mindenki tudta."

A monogramja révén KEB-nek is becézett szakember a folytatásban köszönetet mondott a két gyerekének, az anyjuknak, a saját édesanyjának, a családnak, a kedvesének, a barátoknak, a szurkolóknak és a támogatóknak, hogy szebbé, jobbá tették az életét. Azt is kiemelte, hogy a kórházakban, ahol megfordult, rengeteg gondoskodást és támogatást kapott.

Felfoghatatlan és egyben szívszorító. Búcsúbejegyzésével lényegében megírta a saját nekrológját. 

Mi pedig köszönünk mindent, amit a magyar kézilabdáért tett!