Gyilkosok kint, démonok bent
Jó néhány alkotás végigolvasása után három fő okot különíthetünk el. Ezek közül az első a főhősök jellemvilága. A hollywoodi tündérmesékhez szokott befogadók számára egészen újszerű, egyszerre sokkoló és letaglózó élmény a skandináv krimikre jellemző, sötét tónusú figurákat megismerni. Jo Nesbo legismertebb főhőse, Harry Hole rendőrnyomozó tíz regényen át igyekezett megfejteni az oslói poklot (az első két regény máshol játszódik, ám a jellegzetes norvég figura itt is ugyanaz). Próbálta megfejteni, ám hiába derítette fel gyilkosságok sorozatát, mindig rá kellett jönnie, hogy a pokolnak ő maga is része. Harry Hole sötét, megkeseredett, bűnös karakter, akit kínoz az alkohol utáni vágy és a maró bűntudat.
Ugyanekkor Lisbeth Salander, azaz a tetovált lány Stieg Larsson trilógiájában antiszociális, érzelmileg labilis, gyakorlatilag szociopata személyiségű figura, aki mindezt az összhatást még extravagáns külsejével is fokozza. A skandináv krimikben tehát fontos pont, hogy az olvasó végre nem színtisztán jó személyiségekkel találkozik, sőt, inkább rosszakkal, akik a nagyobb rossz ellen harcolnak. És hogy ez miért tetszik? Mert ettől érezzük a történetet igazán őszintének.
Mert tényleg nem jössz rá, hogy ki a gyilkos
Krimiről beszélünk, ennek megfelelően nagyon fontos szempont a cselekményvezetés. A bűnügyi történeteket alapvetően azért szeretjük, mert titokzatos, ott van bennük a megfejtésre váró rejtély. A gengsztertörténeteknél a főhős személyisége, a thrillernél pedig az áldozat szenvedéseinek mibenléte képezi a titkot. A krimiknél az elkövető, a gyilkos kiléte vár leleplezésre. Ennek megfelelően olvasás vagy filmnézés közben megállás nélkül azon jár az agyunk, hogy az eddig bemutatott szereplők közül vajon ki vetemedhetett a szörnyű tettre. Rendkívül nehéz alkotó feladat a befogadó félrevezetése, hiszen ha a gyilkos kilétében saját teóriánk igazolását látjuk viszont, csalódunk. Mert azt vártuk, hogy a szerző majd meglep bennünket.
A skandináv krimik döntő hányadára igaz azonban, hogy még a gyakorlottabb krimi fogyasztók sem tudják túl könnyen megfejteni a titok nyitját. Jo Nesbo minden könyvében képes Pazar fordulatokkal elhitetni velünk, hogy jó úton járunk, hogy végül leessen az állunk, de olyan is akad, amikor a részletek kavalkádja teljesen rendszertelennek tűnik, majd a szerző néhány oldalban mindent tökéletesen helyre tesz. Utóbbi legékesebb példája a Harry Hole széria harmadik kötete, a Vörösbegy, aminek egészen az utolsó 10-20 oldaláig nem lehet tudni, hogy mi a fene van.
Ilyenek a skandináv sztereotípiák
Az egészen biztos, hogy a magukat turizmusból fenntartó norvég helyek nem rajonganak túlzottan Jo Nesbo munkásságáért. Ez a fickó ugyanis mintha azt tűzte volna ki élete céljául, hogy lerombolja a skandináv idegenforgalmat. Műveiben Norvégia, különösen a főváros Oslo rendkívül sötét, és nagyon veszélyes helyként jelenik meg. Jóformán olyan, mint egy földi pokol, ahol rossz, nagyon rossz és elvétve kevésbé rossz emberek élnek és tartják rettegésben egymást. Ez persze illik a közép-európai, illetve nyugati olvasó előítéletes gondolkodásához, hiszen az északi világgal a sötét éjszakákat és a hideget azonosítjuk, és ebbe a képbe tökéletesen passzol a gyilkosság, a vér és a félelem.
De ez mégsem rettent el, hiszen a befogadóban van egy természetes igény arra vonatkozólag, hogy saját létezésének értelmét igazolja. Ennek megfelelően szívesen veszik el a pokoli sztorikban, hiszen tudja, hogy miután leteszi a könyvet, újfent visszahelyezkedhet saját világába, ami így már nem is tűnik annyira vészesnek.
Pozitív Nap - Hári Dániel, Fotók: socfest.hu, vnovember.com
