Meghökkentően őszinte önéletrajz jelent meg a hagymásbab és a pofonok nagymesterétől Különben dühbe jövök címmel. Bár westernfilmek hőseként ismerte meg a nagyvilág, Carlo Pedersoli sokkal több ennél: forgatókönyvíró, producer, úszóbajnok, olimpikon. Miután aláírta első hollywoodi szerződését, utolsó vízilabda-mérkőzését a magyar válogatott ellen vívta.

A könyvajánlót írta: Bedő J. István

A címben említett összefüggés természetesen Bud Spencert idézi fel, habár ezt az összeállítást a spagetti-westernekben adta elő. Piedoneként egy lavórnyi paradicsomos spagettit részesített előnyben. De most! csak önnek! a jószívű óriás! a miami rendőrré lett balszerencsés rabló! az önéletrajz!

A nagyszerű filmhős, a pofonkirály, akit ha négycollos léccel csapnak derékon, a fejét csóválja, és fagyott halat dug az okvetetlenkedő mitugrász szájába, szóval Bud Spencer Carlo Pedersoliként volt úszóbajnok – még a dopping évtizedei előtt. De hát ezt eddig is tudtuk, legalábbis mindazok, akik a hetvenes években Piedone, a zsaru figurája révén ismerkedtek meg az olasz, pontosabban nápolyi valósággal.



Figyelembe véve az akkori hazai viszonyokat, legalább volt egy szerethető rendőr a világon…
Az ötvenes évekbeli karcsú izmos, csupasz arcú Carlo még nyomokban sem emlékeztetett a majdani pofongépre. Jól menő bútorgyáros családjából származik, a családi vagyont a Nápolyi-öbölbe csapódó bomba nullázta le, ezután több forduló Dél-Amerikában, és a csajok bálványa egyszer csak ajánlatot kap, filmezésre.


Nem is az az izgalmas, hogyan választják ki külseje alapján Carlót. Illetve dehogynem: legjobb szinkronhangja, majd önállósult követője, Bujtor István (alias: Ötvös Csöpi) is egy válogatáson került, szinte véletlenül, a film világába. A megnyerő az, hogy az óriás medve igazából mindig egy kicsit csodálkozik, hogy őt színésznek tekintik, miközben ő jó ideig csak játéknak, pénzkeresetnek fogja fel a dolgot.

A könyvben Pedersoli/Spencer beszámol a Bud Spencer név kitalálásáról, és természetesen arról is részletesen ír, miként született meg az olasz vadnyugati (kovbojos-seriffes) spagetti-western műfaja, miként éreztek rá a rendezők a hiányra, miként nyomták sorozatban – és ezzel miképp fárasztották ki a műfaji kategóriát.

És aztán jött a nagy lelemény: a fáradt Vadnyugat helyett a sztorifejlesztők kitalálták a mulatságos bunyót. A pofozkodós, de vértelen összecsapások párosa, Bud és Terence Hill (Mario Girotti) mindenféle összeállításban sikert aratott: rosszfiúkként, testvérekként, kamionosokként, természetvédőkként, kamu misszionáriusokként – míg csak a panelek el nem fogynak.


Sokszor felrótták Spencernek, hogy akár olasz, akár angol nyelvű a film, szűkösek az eszközei. Van két-három fintora, időnként fut vagy úszik, de leginkább bevárja a rosszfiúkat (a kaszkadőröket), aztán suhi! (Rejtő Jenőnél a magyarázat: Nyolc napon túl gyógyuló, mintegy tizenkét centiméteres zúzott seb, véraláfutásos elszíneződéssel, helyenként a koponyacsonton kisebb repedések.) azazhogy a leütött egyének (narkónepperek, kizsákmányolók, gyémánttolvajok, őrző-védők) szédelegve bár, de elhagyják a helyszínt.

E könyvből kiderül: ez volt a koncepció! Vér nem folyhat, pisztoly fölösleges, elegendő a megfélemlítéshez a testi erő, mely az igazsággal párosul – mármint addig, amíg a törvény alkalmazója, a rendőrség meg nem érkezik. Vagyis átmeneti az önbíráskodás, az önvédelmi ellengarázdaság, illetve a védekező könnyű testi sértés.

Bud beszámol arról is, mennyi nehézsége volt az angol szövegek megtanulásában – amit nem gondoltam volna: sokáig még olaszul is szinkronizálták – mígnem eljutottak hozzá a szerepek, melyben akcentussal beszélő színjátszót kerestek… Mert, akárhogy is: a nyolcvan évesen visszatekintő Bud Spencer, bár magát igazán szerencsésnek tartja, színésznek azért mégsem. Ezért is van, hogy nem száll el magától és a sikereitől. Olyan, mint sok más jól szituált nyugdíjas, aki élvezi a felesége szeretetét, gondoskodását, a családot, az unokákat – na, és a jó nagy kajálásokat. Pedig már visszavett a derékbőségből: 150-ről lefogyasztotta magát 125 kilóra…

Derűs sztorizgatót ismerünk meg az önéletrajzi műből, mondhatnám szimpatikus hétköznapi embert, akit különleges testalkata előbb a háromfokozatú dobogó tetejére is emelt, majd a film világa szippantotta be – de mindvégig megmaradt 28 éves lelkűnek, az öregedő testben is.


Habár két tollforgató (forgatókönyvírója, Lorenzo de Luca és a sikerkönyvszerzőnek mondott David de Filippi újságíró) asszisztált az önéletrajzi mű végleges formába öntésében – azért eléggé vitatható értékű a könyv nyelve. Olyannak tűnik, mintha filmmé akarták volna formálni a díványon hátra dőlő Bud csevegését, hogy hatásosabb legyen, és ehhez egy eléggé kimódolt keretjátékot találtak ki (lásd még Karinthy: Találkozás egy fiatalemberrel).


A fordító érezhetően nagyon igyekezett visszaadni az olasz eredeti valamennyi kifejezését. Ennek révén viszont az derült ki, hogy Bud milyen egyszerű nyelvet használ. Pedig, ha kicsit ellendült volna a szöveg szavaitól, jobban átjött volna a szöveg szelleme, Bud Spencer nápolyi kópésága.

Mindegy: több generáció fogja élvezni az önéletrajzot, ugyanazok, akik újra meg újra megnézik a filmeket, amelyeken Bud ellenállhatatlan, mázsás pofonokat osztogat.


Forrás: Olvassbele.com

A könyv adatai:

Bud Spencer: Különben dühbe jövök – Önéletrajz
Nyitott Könyvműhely Kiadó, 2010