Nem tudom, hogy mitől függ, egy ember mely kategóriába tartozik - nyilván ezzel a pszichológiának teljes ága foglalkozik - de biztos vagyok benne, hogy valamilyen szinten tanult viselkedésmintával állunk szemben. Biztosan hajlamosabb az az ember negatívan állni a világ történéseihez, aki ugyanezt látta a szüleitől, és fordítva. 

Ami még érdekes, hogy ezek a negatív beállítottságú emberek nemcsak a jelen problémáit kezelik nagyon nehezen, hanem gyakran a múlt sérelmeit és történéseit sem tudják feldolgozni. Újra és újra azon rágódnak - akár hosszú évekig - hogy mit rontottak el, ki és hogyan bántotta meg őket, egy-egy helyzetben mit kellett volna tenniük. Ezek az emberek egy-egy sérelmüket éveken keresztül hordozzák magukban, és nem képesek a megbocsátásra.

Megbocsátás!

Milyen közhellyé vált mára ez a kifejezés. Valahogy úgy érzem, hogy olyan tartalom nélküli lett. Sokszor mondjuk azt, hogy már nem táplálunk valakivel szemben negatív érzelmeket, pedig dehogy! Továbbra is ott van bennünk a tüske, és képtelenek vagyunk továbblépni. (Természetesen nem állítom, hogy ez olyan könnyű, de azért nagy különbség van aközött, hogy tudatosan próbálsz továbblépni, vagy hogy tudatosan igyekszel magadban a negatív érzelmek lángját táplálni.)

Az ugyanolyan destruktív lehet, ha valaki magának képtelen megbocsátani. Akár egy emberöltőn keresztül mardoshat a bűntudat valamiért, amin már nem tudsz változtatni.

De miért van ez? Miért nem vagyunk képesek továbblépni? Miért játszunk le egy-egy helyzetet a fejünkben akár több százszor, több ezerszer? Miért nem hagy nyugodni egy-egy sérelem vagy veszteség?

Önvitatkozás

Ha velem ilyen előfordul, elsőként megpróbálom "kielemezni magam", melynek egyik legjobb formája a személyes párbeszéd. Tulajdonképpen ez nem más, mint a saját magammal való "vitatkozás". Aki itt most mosolyogva őrültnek titulál, annak üzenem, hogy ez egy pszichológusok által is gyakran javasolt, jól bevált módszer. :)

Ez a módszer fény deríthet egy-egy helyzet valóságtartalmára. Viszont nem megy egyről a kettőre, kicsit hozzá kell szokni, "meg kell szeretni". Még én sem vagyok profi "önvitatkozó".

Szóval ha van egy negatív történés, mondjuk valaki nagyon megbánt, vagy rossz érzésem van egy adott szituációval kapcsolatban, akkor alkalmat keresek arra, hogy elmélkedjem egy kicsit ezeken a negatív érzéseken.

Hogy ezt mikor teszed meg, abszolút rajtad áll. Sokszor a konyha rendberakása vagy a gyerekek játékainak elpakolása közben morfondírozom magamban, de olyan is volt már, hogy az autóban ülve (bár ezt nem igazán kultiválom, mert a vezetés veszélyes üzem, így teljes figyelmet igényel). A legjobb, ha Tökmagot sétáltatva vagy futva gondolhatom át ezeket a problémákat.

Nem minden fekete vagy fehér. Sőt!

Megpróbálom minél részletesebben leírni a gondolataimat, érzéseimet, majd az adott helyzettel kapcsolatos hiedelmeimet (pl. hogy a másik miért csinálta/mondta ezt vagy azt) szépen megkérdőjelezem. Biztos, hogy szándékosan akart megbántani? Mi ennek mégis a bizonyítéka? Biztos, hogy nem volt benne jó szándék? Biztos, hogy én nem voltam bántó? A másik hogyan értelmezhette az én szavaimat és tetteimet?

Sokszor egy-egy ilyen elemzés után rájövök, hogy nem minden fekete vagy fehér. Sőt! Ha már jól átgondoltam magamban a helyzetet, de még mindig nem tudok megszabadulni a mardosó rossz érzésektől, akkor megpróbálok kicsit buddhista szemmel gondolkodni.
Ha kívülről nézem magam és az életem, akkor rádöbbenek arra, hogy egy-egy ilyen probléma micsoda porszem a világ történéseiben. Ekkor minden átértékelődik bennem.

Főként, ha felidézem Sri Chinmoy egyik legfrappánsabb idézetét, mely így hangzik: "A múlt por." Igen, a múlt por, és egyszer én, és minden élő azzá lesz. Akkor már nem lesznek gondok, nem lesznek sérelmek és fájdalmak. De addig nem az a célom, hogy minél boldogabb legyek? Lefogadom, hogy erre mindenkinek "igen" a válasza!

A feledés jótékony homálya

A buddhisták a következő roppant egyszerű gyakorlatot találták ki arra, hogy rájöjjenek, milyen gyakran csinálunk bolhából elefántot: minden hétvégén felírják egy füzetbe a sérelmeiket, illetve azokat a helyzeteket, melyek negatív érzelmeket váltottak ki belőlük. Egy hónappal később végignézik a jegyzeteiket, és megvizsgálják az adott pontokkal kapcsolatos érzelmeiket. Mi az, ami még mindig bántó, és mi az, ami már elveszítette jelentőségét? Ami már a feledés jótékony homályába merült? (Milyen jó is ez a kifejezés!)

Azokat az apró hülyeségeket szépen kihúzzák a listáról, majd ezt a gyakorlatot minden hónapban megismétlik. Így rájönnek arra, hogy melyek a valóban fontos dolgok, és mik a múlékony, bosszantó problémák.

Sajnos azonban ami történt, az már megtörtént. A múlton változtatni nem áll hatalmunkban, maximum felejteni tudunk. De a felejtés sem megy ám magától! Sokan vannak, akik egyszerűen nem hagyják, hogy felejtsenek. Ha boldog akarsz lenni, akkor ne feledkezz meg arról, hogy a kulcs a felejtésben rejlik. Ezen kívül pedig higgy benne, hogy soha nem késő változtatni, megváltozni.

Ha eddig mindenhez automatikusan negatívan álltál hozzá, akkor próbálj meg változtatni ezen a "felvett szerepen".
Végül pedig hadd idézzek egy nagyon jó kis történetet Popper Péter tollából (Boldogság - a frázisok fojtogatásában), mely nagyon érdekesen példázza, hogy sokszor mennyire "szerepeink" rabjai vagyunk.

Egy ünnepségen az író összefutott régi ismerősével, Imrével, és szóba elegyedtek:

" - Péter, mi olyan jóban voltunk, mi történt velünk? Nem járunk már össze, nem érdeklődünk egymás iránt. Miért? - kérdezte Imre.

- Erre véletlenül tudok felelni - mondtam. - Te húsz évvel ezelőtt elhatároztad, hogy boldog leszel, és azóta az üdvözült mosoly le nem hervad az arcodról. Ez engem annyira idegesít, hogy sajnos nem szeretek veled találkozni. (...)

- Te hülye, én egy nagyon szomorú ember vagyok - válaszolta nekem Imre. - De mi köze ehhez a világnak? Hát mosolygok. Éjszaka kétségbeesem, és a párnámba sírok. Tudod, van egy munkatársam, az állandóan dühös, állandóan meg van sértve, állandóan szidja a világot, lázadozik az őt érő hatások ellen. Azzal gyanúsítom, hogy éjszaka titokban a párnájába röhög - mondta Imre."


A bejegyzést köszönjük a napiboldogag.com bloggerének, Anninak. Mert aki boldogságot keres, az ott talál! :)