Ősz van, és lassan a tél is ránk borul. Imádom az őszt, szeretem az illatát, szeretem a szürkés árnyalatokat, szeretem a hűvös reggeleket, a meleg takarókat, a gumicsizmákat. Szeretem, hogy mezítláb már fázik a lábam a konyhakövön, ahogy teát főzök. Búg a vízforraló, a citromot frissen facsarom, egy filter a kancsóba, lassan színeződik el a ráöntött, lobogó víz. Sosem fogok tudni olyan teát főzni, mint anya. Egyik kedvenc, figyelemre méltó bloggerünk, Szabó Manuéla gondolatai következnek, amikben garantáljuk, hogy érdemes elmerülnöd!

Mindenhogy próbáltam már, de egyszerűen nem megy, pedig még az ütött kopott, zománcos kancsót is otthonról hoztam. Nekem nehéz megbirkóznom ezzel az egész tea kérdéssel... Mert ezek a kis, jelentéktelennek tűnő apróságok tolják kíméletlenül az arcomba a tényt, kegyetlenül rohannak a mindennapok.
 
Felnőttem, hogy ilyen nagy szavakkal dobálózzak... Tudod, hogy egyszer csak körülnézel és minden ugyanaz, de közben mégis annyira más. Kitágult pupillával bámulod az ismerőseid esküvői fotóit, a képeket a gyerekükről, a ráncokat a szüleid arcán, és az ismerős nénik halálhírét. Te pedig csak minden nap próbálod értelmezni ezt a furcsa katyvaszt, a sűrű, ködös, ragacsos masszát, ami körülvesz. És feldolgozni a tényt, hogy a pillanat, amikor el kell kezdeni megalapozni a jövődet, most van. Sőt, az alapozáson is túl vagy talán, most már élni kéne, de hálás lennék, ha valaki definiálná nekem ezt az egészet, mert nem igazán tudom értelmezni.


Elképzeltem gyerekként töviről hegyire, a Barbiekkal is eljátszottam minden jelenetet a tökéletesre berendezett Barbieházban. Tudod, hogy milyen jó lesz felnőttnek lenni, szabad leszel és gondtalan, és azt a cipőt veszed meg magadnak, amelyiket csak akarod...
Már elnézést, de nekem erről senki sem szólt. A Grimm-mesékben, és a mama történeteiben nem volt szó ilyesmiről. Mesélhettek volna előre a mély vízről, a néha összecsapó hullámokról, meg hogy a bizonytalanság érzése tök normális. Hogy lesznek, akik nem szeretnek, pedig semmi rosszat nem csináltam, hogy a keretek néha eléggé szorítanak, hogy sokszor megszakad majd a szívem, hogy a barátok jönnek mennek. Akkor talán kevesebb színt, és kevésbé könnyed jövőképet képzelek magamnak az óvodai alvásidőben.

És ma, kicsit olyan, mintha megcsaltam volna a saját gyerekkori önmagamat, és ha most találkoznék vele, nem lenne rám büszke, sőt, jól bokán rúgna, hogy nem harcoltam eléggé az álmaiért. Még semmi sem lett a saját magamnak tett ígéretekből, amiket a rózsaszín, lelakatolhatós naplóba írtam, és amikből mára csak a rendezetlen betűim maradtak meg.
Mert én kicsiként festeni akartam, meg színésznő lenni és táncos is, aki esténként fürdik a tapsban, és akit mindenki ismer. És anya is akartam lenni, fiatalon, mert az úgy jó, mint a Szívek Szállodájában Rori, hogy barátnője vagy a lányodnak. És akartam kutyát is, kit érdekel, hogy allergiás vagyok rá, ez csak anyáékat zavarja, én boldogan fújom az orrom. És szerettem volna még író lenni, meg meteorológus, cukrász, meg utcalány is (ami végül szerencsére nem lettem, még akkor sem, ha nekem ez a fogalom az utcaseprő nénikkel volt egyenlő...) Ma egyik sem vagyok. És nem is akarok lenni igazán, vagy csak azért nem ismerem be, mert úgy még nehezebb lenne elfogadni, hogy nem vagyok? Hazudok saját magamnak, miközben hazudok magamnak. Na, ezt tuti csak a felnőttek tudják.

Boldog. Az akarok lenni, így nemes egyszerűséggel, de hogy kell azt csinálni, miközben a tarkómat mázsás súlyként nyomják a saját magam által támasztott elvárásaim, a meg nem valósult álmaim, a távolinak tűnő célok, miközben a múlt gondtalan éveinek élénk képei kontrasztként integetnek be időről időre a mókuskerék mindennapokba. De persze ez nem azt jelenti, hogy ma ne lennék boldog. Nincs okom azt állítani, hogy nem vagyok az. Mindenem megvan. Otthonom, családom, munkám, barátaim, akiknek a szemében még mindig látom ugyanazt a gyermeki csillogást, amikor közös emlékekről beszélünk, és talán hasonlóan élik meg ezt az időszakot, mint én. Nincsenek szavaim arra, amit mondani akarok, pedig azt remélem, hogy a mondatokkal viszonylag jól bánok, de annyi szó vár még definiálásra az életem szótárában... És én csak várok, hogy majd jön valaki, aki gyöngybetűvel ír magyarázatot a kihagyott helyekre, pedig tudom, hogy nekem kell majd ezt is megtennem.


Puha takaró alatt kortyolom a teát, ami végül is finom, de 24 évembe telt, hogy rájöjjek, egyetlen összetevőt nem tudok csak beletenni, a gyermekkor ízét. Mert ha jobban belegondolok, már otthon sem olyan a tea, mint régen. Egyedül ülök az albérletben, kicsit fázom már, és arra gondolok, itt az idő, hogy megteremtsem a saját valóságomat újra. És hogy tévedés azt hinni, nem minden úgy van jól, ahogy éppen van. De ha változtathatnék a vasárnap este realitásán, még csak azt sem tudom, milyen irányba hajlítanám a teret, hogy beleférjen a megálmodott, idilli valóságba.

De minden így van jól. Ugye? Teljesen normális, hogy új ízé van a teának, meg az életnek. Végül minden a helyére kerül.


Szerző: Szabó Manuéla - Soulpieces Blog