A film Solomon Northup-ról szól, aki 1841-ben,
az amerikai polgárháborút megelőző időszakban az északi New York virágzó
városában, elismert hegedűművészként éli hétköznapjait családjával, míg egy nap
tőrbe csalják, elkábítják, és eladják rabszolgának. Helyzete egyre
kilátástalanabbá válik, mikor egy szadista déli ültetvényeshez kerül, aki
rabszolgáin kénye kedve szerint tesz erőszakot, akár a végsőkig korbácsolva,
kínozva őket. Northup embertelen körülmények között több
száz társával együtt az életben maradásért küzd, miközben megpróbálja megőrizni
méltóságát ebben a könyörtelen, beteges világban. Solomon 12 évig tartó
kegyetlen odüsszeiája alatt nem adja fel a harcot: újra szabad akar lenni.
Természetesen sokan gondolhatják azt, hogy ez csak egy film, amely természetesen hatásvadász elemeket alkalmaz, hogy a nézőt teljes mértékben elkápráztassa és döbbenetet váltson ki belőle. A baj azonban ott kezdődik, hogy mi egy évekkel ezelőtti társadalmi valóságról látunk tükörképet. Egy olyan valóságról, amely bár a tengeren túl zajlott, és nem mi voltunk az áldozatai, mégis hihetetlen és embertelen.
Alig több, mint néhány évtizeddel ezelőtt Dél-Afrikában még
az apartheid - kényszerítő eszközökkel történő faji megkülönböztetés - rendszere
volt érvényben. Ennek értelmében a lakosságot négy kategóriára osztották:
fehérekre, színesekre, ázsiaiakra és feketékre. A dél-afrikai fehér kisebbség,
amely a népesség 13%-át tette ki, uralkodott a nem fehér kisebbség fölött. A nem
fehéreknek nem volt szavazati joguk, és nem volt képviseletük a központi
önkormányzatban. A szegregáció a társadalom minden szintjén érvényesült,
feketék millióit dolgoztatták arany és gyémántbányákban, messze a nagyobb
városoktól. Az apartheid rendszerét törvényileg szentesítették, és brutális
erőszak útján érvényesítették. A másképpen gondolkodókat 1948 után tárgyalás
nélkül bebörtönözték és megkínozták őket.
A nemzetközi közvélemény elítélte az apartheid rendszert, és
bár az ENSZ is hosszú évekig gazdasági és kulturális szankciókkal sújtotta az
országot, lényeges változás nem történt. 1990-ben azonban, huszonhét évi
bebörtönzés után, szabadon engedték Nelson Mandelát, aki 1994-ben az első
apartheid utáni elnök lett. Mandela előtt hatalmas feladat állt, ugyanis a 38
milliós országból 9 millió ember teljes szegénységben élt, 2 millió ember pedig
még az áramszolgáltatást is nélkülözte. Széles körű munkanélküliség és
írástudatlanság volt, ugyanakkor a csecsemőhalandóság is nagyon magas volt.
A Dél-Afrikai Köztársaság 1996-ban elfogadott alkotmánya egyike a világ leghaladóbb alkotmányának, ugyanis törvényellenesnek minősít mindenfajta diszkriminációt, beleértve a faji, etnikai, szociális, vallási és egyéb meggyőződéseket, a szexuális orientáció, a fogyatékosság, sőt a terhesség alapján történő megkülönböztetést is.
Azonban nem kell messzire mennünk, de még a szomszédba se ahhoz, hogy rasszizmussal, hátrányos megkülönböztetéssel és kisebbségekkel találkozzunk. Elég csak határon túli magyarjainkra gondolnunk, akik az anyaország ölelő karjától viszonylag távol próbálnak meg emberek maradni, és nem feladni identitásuk, akkor sem ha az ország, melynek állampolgárai kényszeríti őket. Vagy elég megfigyelnünk a körülöttünk élő romák helyzetét, és a velük kapcsolatos sztereotípiák elterjedését.
Az igazságszolgáltatás nem célja ennek az írásnak, mint ahogyan az sem, hogy eldöntse kinek, miben, milyen mértékben van igaza. Az azonban cél, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy Isten mindenkit egyenlőnek teremtett ezen a földön, és senki, de senki nem gondolhatja azt magáról, hogy ő felsőbbrendűbb, mint többi embertársa.
Körülöttünk égető kérdések, kirobbanó atrocitások történnek minden nap, ezeknek a kilencven százaléka pedig mind arról szól, hogy nem tudunk egymás mellett békességben élni, elfogadni egymást...
Ez pedig nagy hiba, hiszen olyan világban élünk, amit
magunknak teremtük. Formáljuk tehát jobbá, kezdve a lelkünkkel, folytatva a
környezetünkkel. Mindez rajtad, rajtam, rajtunk múlik!
Nem véletlenül mondja a közmondás is: sok kicsi sokra megy!
"Nem annak a puszta ténye számít az életben, hogy éltünk. A különbség,
amit mások életében okoztunk, ami meghatározza életünk jelentőségét."
Nelson Mandela
Szilágyi-S. Erika/ Pozitív Nap
