Gyakorló szülő vagyok. Aki szintén hajlamos elbukni, majd felállni, majd ismét néha elhasalni egy-egy nevelési helyzet megélésekor, de hiszem, hogy a lényeg a küzdelem és az, hogy ne legyek rest. Na, de ne rohanjunk ennyire előre. Kezdem inkább összerendezni a gondolataimat arról, hogy miért látom a körülöttem lévő szülők jelentős részén, hogy nagy bajban vannak (néha ezt magam is érzem). Ennek ellenére általában elég optimistán állok a dolgokhoz, és nem szokásom a túlzott dramatizálás sem. Mégis azt érzem, hogy a mai modern gyereknevelés (ha egyáltalán tudatosan létezik ilyen a szülők fejében) nem jó irányba halad... 

Attól félek, hogy ha rövidesen nem kezdünk el változtatni, akkor a ránk bízott gyerekekből türelmetlen, önző felnőttek lesznek. És ez nem az ő hibájuk - nagyon is a miénk!
Problémák - ahogy én látom őket:

A "szegény kisfiam/kislányom" faktor

Sajnáljuk a gyerekeinket. Rendszeresen. Szegénynek fel kell kelnie, szegénynek iskolában kell sínylődnie, szegénynek tanulnia kell, szegénynek házi feladata van, szegénynek unalmas tárgyai vannak, szegény leterhelt és szegénynek nem mókából és kacagásból áll a teljes élete. Először is javasolnám, hogy amennyiben a gyerek ép és egészséges kezdjünk el felhagyni az állandó sajnálatával és megkímélésével, mert az élettől nem gombnyomásra fogja megkapni a dolgokat. Sőt! Ahogy az iskolarendszerbe bekerül, a gyereknek nyilván el kell kezdenie belenőni abba a világba, amiben felnőttként majd évtizedeken át helyt kell állnia (ha elvégzem a munkám, megbecsülnek és megkapom a fizetésem, ha nem, hát kirúgnak előbb-utóbb). A szülőnek nem az a dolga, hogy ellensúlyozza az iskola "kemény-rideg", teljesítményen alapuló rendszerét (ugye, ha kisfiam figyelt az órán és megtanulta a leckét, akkor jó esetben jó jegyet kap, ha konkréten nem érdekelte, hogy mi folyik az órán körülötte és nem tanult, hát nem kap jó jegyet), és mint ellenpólus kímélje a gyereket otthon minden elvégzendő feladattól és egy személyben szórakoztató centrumként üzemeltesse a családi életet, ami persze a gyerek körül forog, "ofkorsz". 

Szóval, amit itt sugallni szeretnék, hagyjunk fel azzal, hogy felmentjük a gyereket. Nem kell, és szerintem nem is szabad. Ha megértetjük vele, hogy neki mi a dolga a hétköznapokon, és azt ő igyekszik elvégezni, akkor jöhet a jól megérdemelt móka és kacagás. De csak akkor!  (Nem világmegváltás: iskolába járni és megtanulni, amit meg kell, mi is tudtuk ezt csinálni anno, akkor a saját gyerekünk miért ne lenne rá képes?)

És itt jön be a második hibafaktor: kedves anyu és apu, legyetek következetesek! 

Igen, olyan könnyű mondani. Tudom, néha pokoli nehéz, de nem csak a szülői szív engedékenysége miatt, hanem (és itt van a kutya elásva) a következetesség (vagy nevezhetjük akár igazságos szigornak is) kitartó embert kíván. Tehát például két app nyomkodása közben, amikor a gyerek bepróbálkozik valamivel, és a mi figyelmünk inkább a messenger csevejnél marad, nem megy a dolog. A következetes nevelés, teljes figyelmet és nem rest szülőt kíván. Ez van, ilyen pofon egyszerű és egyben marha nehéz. Az pedig, szerintem nem is kérdés, hogy a következetesség igenis kell a gyereknek, mert a határok lefektetése, biztonságérzetet ad a fiatal kis lelküknek, hogy tudják merre és meddig lehet elmenni, hogy nem a gyerek felelősségére bízzuk, hogy kapásból tudja mi a jó és mi nem. Ha nem vagyunk következetesek, akkor magára hagyjuk a gyereket, és később hiába kérjük számon rajta, hogy miért nem cselekedtél helyesen. 

Alacsonyan rezgő léc

Avagy alacsonyak az elvárásaink gyerekeinkkel szemben. Miért mondom? Mert ez így van. Hogy mi miatt? Talán túlterheltek vagyunk, talán nincs türelmünk, de az biztos, hogy a neveletlen gyerek pont ezt tükrözi. Amikor a gyerek rosszul viselkedik (otthon vagy éppen plénum előtt) és elintézzük egy laza vállrándítással, mondván, hát gyerek és a gyerekek ilyenek. Nos, a rossz hír az: nem, nem ilyenek. A gyerekek sokkal többre képesek, mint ahogy azt a szülők általában elvárják tőlük, s ez éppúgy érvényes az elvárt viselkedésre, az idősek tiszteletére, a házimunkára, a nagylelkűségre vagy az önkontrollra. Az egyetlen, amiért nem viselkednek illendően, az az, hogy nem mutatták meg nekik, miként kell azt csinálni! Ez ilyen egyszerű. Rakd magasabbra a lécet, és a gyermek felnő a feladathoz.

A gyerekem "tökéletes" faktor

Régebben a társadalom családon kívüli résztvevői, mint például a boltos, a buszvezető, a tanár vagy az újságárus néha rászólt a gyerekre, ha az valamit illetlenül csinált (pl. rumlit a boltban, vagy rohangált a buszon). Lett belőle balhé? Nem, mert anya/apa tudta, hogy segítenek neki és a gyerek érdekében figyelnek/figyelmeztetnek. Ma viszont a mi szent és sérthetetlen csemeténk tökéletes. Mert annak akarjuk látni, és ezt persze erősítjük is benne. Nos, nem az. Egyáltalán nem tökéletes (de ettől még értékes). Sajnos minél inkább erősítjük benne a tökéletesség és különlegesség faktort (általában érdemtelenül), annál inkább - a benne lakozó nagyszerű személyiség helyett- egy majmocskát nevelünk belőle, akit a környezet bizony annak lát ami: egy elkényeztetett, kellemetlen kölöknek. A másik, a "csak nekem van jogom a gyerekemre rászólni magatartás" sem kifizetődő. Ha igazságos a kritika csemeténkkel szemben, fogadjuk, és a gyerekkel is fogadtassuk el. Így felnőtt korában, ha építő kritika éri, a sértődékeny, mindent jobban tudó ember helyett, igazi csapatjátékos is válhat még belőle. 

Jajj, csak nehogy hisztizni kezdjen - a félelem faktor

Hát, kérem, miért ne? Hadd hisztizzen, ha nem úgy történik valami, ahogy ő akarja. Boruljon ki. És akkor mi van? Nem kell megkímélni és a kedvére tenni mindenben, mert azt hisszük, hogy így megóvhatjuk a békés közeget. Nem lehet, nem szabad félni a gyerektől. Meg kell hogy tanulja a nem szó jelentését is, higgyétek el, a legjobb, ha ez még gyerekkorban megtörténik. Tipikus nálunk, amikor a nagyi kérdezi, hogy mit csináljon imádott unokájának ebédre. A gyerek kinyögi (nagy nehezen, szinte szívességet téve ezzel), az amúgy isteni fogás (vagy gyakran fogások) elkészülnek és amikor az asztalon a gyerekem előtt hever, kitalálja, hogy mégse ez kell neki. A nagyi már ugrana, de nekem kinyílik a bicska a zsebemben, és felülírom a helyzetet: ezt kérted gyerek, ezt kaptad, ezt kell megenned. Pont! Pici hisztipiszti, de nem enyhülök, a végén még ízlik is neki. Szóval ne félj a gyerekedtől. És ne vállalj pluszmunkát, csak azért, hogy a gyerek kedvében járj - s ami még fontosabb, gondolj arra, mit tanítasz neki azzal, hogy a kénye-kedve szerint ugrálsz a hisztijétől való félelmedben.

Ahogy azt az elején már említettem, tartok attól, hogy "agyonkíméljük" a gyerekeinket és túlmisztifikáljuk az "óvjuk a széltől is" jelenségét. Ugyanakkor gyakran az is megesik, hogy egyszerűen nem neveljük őket, mert mi magunk vagyunk túlterhelve. Szóval a végletek között csapongunk, de nincs kitartó koncepciónk, és ami a legfontosabb: nincs valós figyelem a gyerek felé, és gyakran a szülők egymás felé sem tanúsítanak kellő odafigyelést. Mindezek olyan felnőtteket teremtenek majd, akikre -ha idegenként ismernénk meg őket-, azt mondanánk, hogy önző, érzéketlen, egocentrikus és türelmetlen. Persze nagy ívből elkerülnénk az ilyen fazont, ugye? Akkor a saját utódunkból miért nevelnénk ilyet? Miért gondoljuk azt, hogy a problémás helyzetektől való megkímélés segít a gyereknek? Miért lenne jobb huszonéves felnőttként szembesülni azzal a problémával, vagy konfliktussal először, amit már tinikorban az ember megugorhatott volna? Miért hisszük, hogy a "szegény gyerek" feladatoktól, helyzetektől való megkímélése majd boldog felnőttet eredményez? Mikor kezdtük el azt gondolni, hogy tökéletes csemeténknek mindig mindenből a legjobb jár, feltétel nélkül? És miért gondoljuk, hogy teljesítmény nélkül a gyerekünk majd sikeres lehet? 

Ezért kérlek: merj többet elvárni! Merj nagyobbat kérni! Valós legyen a figyelmed, és vedd észre, ha őszinte veled, ahogyan azt is, amikor visszaél egy helyzettel! Oszd meg a gyerekeddel a küzdelmeidet! Adj kevesebbet, hogy amit kap, mindig megbecsülje! 

Hagyd küzdeni a gyerekedet! 


PN