Az önkéntes tevékenység és a fizetetlen házimunka gazdasági szempontból láthatatlan (vagyis semmilyen valutában nem definiálják, nem pénzre váltott tevékenység), így ezáltal sokszor presztízs nélküliek is. Ez a társadalmi jelenség pedig leginkább a nőket érinti, ennek egyik oka a hagyományos nemi szerepek között keresendő, ám a mára tömeges női munkavállalás ellenére sem változott ez a helyzet.

"A családos asszonyoknak két munkahelye van"

A dolog aktualitását szemléltetve, engedjetek meg egy rövid, személyes kitekintést. Érdekes módon pont öregapám, aki 1921-ben született, és bőven a feminizmus dübörgése előtt szocializálódott, a 2000-es évek elején ezt mondta nekem: "egy családos asszonynak két munkahelye van, az egyik a hivatalos, a másik az otthon. Borzasztó, hogy szegény nőknek mennyit kell dolgozni, a hivatalos műszak után jön az otthoni."

És bár öregapám nem éppen a modern idők embere volt, a szíve hihetetlenül a helyén volt, és a nők láthatatlan munkájának értékét már rögtön a '49-ben kötött házassága után felismerte. Nagyanyámmal 52 évet töltöttek együtt, és a papa mindig segített a mamának hazatrógerolni a piacról a szatyrokat, megpucolni a hagymát a pörkölthöz és a porszívót is rendszeresen előkapta, ha nagyika megkérte. Mert "szegény asszonyoknak annyit kell dolgozni". 

Társadalmi szinten, a 21. században vajon láthatóbbá válik majd az anyák, feleségek láthatatlan munkája? Erre keressük most a választ!

Fontosabb, mint gondolnád:

A York egyetem végzett egy kutatást, amelyből egyértelműen kiderült, hogy a láthatatlan munka becsült értéke nagyobb, mint gondolnánk, hiszen az uniós GDP legalább egyharmada ebből tevődik össze. Ez a hatalmas értékű tevékenység pedig jelentősen hozzájárul a gazdaság fenntartásához, a munkaerő megújulásához, a jövendő generációk felneveléséhez, és erősíti a generációk közötti együttműködést és szolidaritást. Éppen ezért, az Európai Parlament Nőjogi és Esélyegyenlőségi Bizottsága igen nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a láthatatlan munkát láthatóvá tegyék, ennek első lépése pedig az volt, hogy minden év áprilisának első keddjét a Láthatatlan munka világnapjává tették.

A cél pedig az, hogy a társadalom elismerje az ilyesfajta tevékenység erkölcsi és anyagi értékét, ugyanakkor fontos elérni azt is, hogy azokat, akik ezeket a feladatokat ellátják, ne tekintsék inaktívaknak, és megszüntessék az őket ért diszkriminációt.

Miért kell láthatóvá tenni ahhoz, hogy észrevegyük azokat, akik csendben, hűségesen, és kevésbé látványosan dolgoznak a társadalmat átszövő közösségekben?

Őszintén felmerül bennünk a kérdés, hogy miért kell mindezt láthatóvá tenni? Félreértés ne essék, természetesen szorgalmazzuk a kezdeményezést, de felmerül a kérdés, hogy ilyen intézkedések kellenek ahhoz, hogy észrevegyük ezeknek az embereknek a munkáját? A józan paraszti ész nem elég, hogy elképzeljük, ahhoz, hogy a férjet és a családot frissen főzött vacsora, tiszta lakás és frissen vasalt ing várja otthon, bizony egy egész napos munka szükséges?

Egy sokgyermekes családanyának is könnyű azt mondani, hogy: "Ja, te csak otthon vagy?" Igen, ez az anyuka korán kel, hogy elkészítse a család számára a reggelit, majd elindítsa a férjét a munkába, végül pedig berakja a gyermekeit a kocsiba, és elinduljon velük az óvodába és az iskolába. Amíg a gyerkőcök nincsenek otthon, van öt órája arra, hogy rendbe szedje a lakást, főzzön, mosson, vasaljon, bevásároljon és takarítson, majd ha a gyermekek hazaérnek kezdhet mindent az elejéről.

Egy nő otthoni munkája a családjáért nem jár alanyi jogon, meg kell becsülni, el kell ismerni

Gyakran mondják, hogy a női munka nem látható. Ez valóban így van. A mosogatás egy soha véget nem érő feladat, hiszen hiába mostunk át mindent az előző fél órában, két perc után minden bizonnyal belekerül egy üdítős pohár, egy szendvicses tál, vagy bármi más a mosogatóba. Egész nap mosogathatnánk. Ugyanez a portörlés és még sorolhatnánk. Ha meg vannak csinálva ezek a feladatok az nem látszódik, ha azonban egy napig nem történik semmi, az minden bizonnyal látható lesz.

Az idősekkel kapcsolatban pedig az a legnagyobb tévedésünk, hogy sokszor elfelejtjük, vagy csupán nem veszünk tudomást arról, hogy egyszer bizony mi is leszünk 80 évesek. Akkor pedig jól esik majd a törődés, hogy amit mi megadtunk gyermekeinknek és unokáinknak, annak egy kis részét ők is visszaadják nekünk. Ám ezt nem gondolja mindenki így, ezért van szükség az önkéntesekre.

A fiatalok gyakran mondják azt, hogy minél előbb el kell szakadni a szülőktől, és a maguk útját járni. Az utóbbi így is van, ám miért kellene elszakadni? A szüleink születésünk első percétől mellettünk voltak, pelenkáztak minket naponta hétszer, megetettek minket három óránként, segítettek, ha baj van, és ha nem tudtuk megoldani a matekleckét. Mi azonban felnövünk, és mossuk kezeinket? Hisszük azt, hogy gyermekként kötelességünk visszaadni szüleinknek mindazt, amit tőlük kaptunk. Elszakadni nem kötelező, gondjukat viselni viszont annál inkább.

A mi feladatunk:

Láthatóvá tenni ezeket az értünk végzett munkákat elsősorban a mi feladatunk. Ezt pedig úgy tehetjük meg, ha megbecsüljük ezeket az embereket. Értékeljük a munkájukat, az embertársaikét hozott kemény munkájukat. Lebecsülni őket a legrosszabb dolog, amit tehetünk, hiszen az azt jelképezi, hogy fogalmunk sincs az életről. 

Szilágyi-S. Erika - Fodor Márta/ Pozitív Nap

Fotók: Fortepan