Judit néni: Itt az osztályban tudunk beszélgetni, ha nem gond, és a gyerekek közben prezentációkat adnak elő egymásnak. Nem mindenkire került sor év közben, és hadd mutassa meg, ha már dolgozott vele. (Egy kislány közben Kőrösi Csoma Sándor életéről beszél, a digitális táblán PPT-prezentáció kíséri.)

Igen, szoktak, ötösöket. Megérdemlik, nem? Azért ez komoly munka, és megtanulják, hogyan kell. Ugye milyen ügyesek? Ma már szükség van erre a képességre.

Inkább szigorú vagyok, de értékelem a befektetett munkát. Komoly kutatómunka van egy ilyen előadás mögött.

Nincs ilyen emlékem. Nem, nem buktattam.

Nem volt szükség rá, valamilyen fejlődést minden gyerek mutat. És akkor nem kell buktatni, haladjon inkább. Végül is egész más ütemben megy a gyerekek érése, és előbb-utóbb bizonyára behozza a lemaradást.

Ez a legfontosabb. Sajnos a mi iskolarendszerünk nem erre épül. A követelmények azonosak évfolyamonként. Annyiban szerencsés vagyok, hogy én alsó tagozaton vagyok, ahol felbontható blokkokra az oktatás. Az első, második évfolyam összefonódik, és a követelményeknek a második év végéig kell teljesülniük.

Lazaságot mondott, pedig ez nem lazaság, hanem a gyerekek ismerete. Mindenkinek más az érési ritmusa. Ezt kell figyelni. Én ezért támogattam azt, hogy az érettségi szintjüknek megfelelő legyen a beiskolázás. Nem lehet egy kaptafára venni a gyerekeket.

Igen, ez a változás most szerintem nagyon gyors volt. És nem is ez a legnagyobb probléma. A későbbiekben az iskolai követelmények még egyöntetűbbé válnak. A gyerekek mennek tovább középiskolába, és ez leosztja, hogy nekünk mit kell leadnunk. Itt már nem nagyon tudunk időt adni a gyereknek, mert akkor sikertelen lesz a felvételin, ami meghatározhatja a jövőjét. Szóval egy ponton már mindenkinem ugyanazt kell teljesítenie. De az alsóban vannak még rugalmas részek. Ez a helyes szó. Rugalmasság.

Biztosan van, amit át kell alakítani, de nem kell mindenhez hozzányúlni. Nem a változtatással van baj, hanem ha nincs lehetőség a kipróbálásra, és olyan dolgokat változtatunk meg, amik nagyon jól működtek. Ennek nem nagyon látom értelmét. Ilyen a hatéves kori beiskolázás.

Az erkölcstan értelme nagyon tanárfüggő lesz. Az jó, hogy a téma benn van az iskolában. De óvatosan kell kiválasztani az embereket, akik méltók arra, hogy közvetítsék az erkölcstant a gyerekek számára.

Jó dolog, ha a figyelmet az erkölcsi elvekre irányítjuk, de a pedagógusok zöme az erkölcstan alapjait eddig is beépítette a tananyagba. Az olvasás óra minden mozzanatában erkölcstan, az olvasmányok kapcsán olyan erkölcsi kérdésekről beszélgetünk, amik foglalkoztatják a gyerekeket. Erre az olvasás, az irodalom a legjobb út, mert a gyerekek úgyis példákon keresztül értik meg a lényegét. Szóval ha ezt nem kiragadva tanítjuk, hanem beleépítjük azokba a tantárgyakba, amiket oktatunk, valószínűleg sikeresebb lenne. De ebbe én már nem szólok bele.

Az volt a tervem, hogy szép csendesen búcsúzom. Ilyen is vagyok. (Közben az osztály hangereje eléri egy elrobogó vonatét. „Gyerekek, nem kellene halkabban beszélni? Nem tudom, mit csináljak veletek.”)

Ez tart egy tíz percig, de aztán elcsendesednek. Ki kell várni. Szóval ezek a negyedikesek, akik itt vannak, valamilyen érzés alapján összefogtak, és egységbe kovácsolódtak.

Igen, ez a kiabálós társaság. Az ő szüleik gondolták, hogy a gyerekek szeretetét szeretnék valamilyen módon kifejezni. Kezdődött ez az óriásplakáttal. Azt hittem, hogy ez egyszer megdobbantja a szívem, és aztán szépen lecseng. Na, ez nem így történt. Ahányszor jövök, mindig elérzékenyülök. Sőt, mindig egyre jobban. Nagyon érdekes, hogy ez így működik.

Aztán rendeztek egy műsort. Fergeteges volt, mert a gyerekek nyelvén szólt, vidám volt, és felölelte a mi négyéves életünket. Minden olyan mondatom, ami ezek szerint számukra fontos volt, elhangzott az előadáson. Aztán jöttek a régi tanítványaim. A szülők nagyot szerveztek, de a gyerekek is. Például az a szemüveges, aki itt elment, a Facebookon kereste az ismerőseimet. És ami nagy dolog, hogy ez teljes titokban történt. Pedig nagyon bizalmas viszonyban vagyunk, mindig mindent elmondtak, és a magánéletüknek minden rezzenését ismerem, és mégis titokban tartották.

Most viszont tennem kell valamit, mert már akkora a zaj. Légy szíves, üljél le, Danikám. Csináljuk azt gyerekek, hogy még tíz percig foglaljátok el magatokat. Gondoljatok arra, milyen volt, amikor ti elsősök voltatok. Vegyetek egy szép papírt, és fogalmazzatok meg egy szép gondolatot nekik. Amit majd berakunk a szekrényükbe. De ne üvöltsetek, ennyi a kérésem.

Nagyon jó itt a közösség, tudunk csapatban dolgozni, olyan projektnapok vannak, hogy az fantasztikus.

Kijelölünk egy témakört, például olvasás napja, egészség napja, a kézmosás napja, és akkor mindenféle foglalkozásokat szervezünk. Rengeteg oldalról megközelíthető, van benne rajzolás, kis elmélet, játék, a gyerekek is részt vesznek benne, jó kis buli. És ebben a tanárok is nagyon jók. Nincs rivalizálás.

Az iskolai vezetőség. Nem csak a tanítás, a kerületben is raktam le dolgokat. Munkaközösség vezető voltam. Ez a szakmai irányítással foglalkozik. És az iskolai versenyeken a nevem rendszeresen elhangzik.

Nem győzzük kirakni az okleveleket. Ezek itt a falon mind a győztes diákok oklevelei. És ez csak az idei, mert a tavalyiakat már mind leszedtük. Nem semmi, ugye?

Azt hiszem, hogy erre azért születni kell. Nem véletlen, hogy régebben volt a tanítóképzőn alkalmassági vizsga. A tanítóképző egyetem inkább elméleti képzésről szól, de hát nagyon jó, ha kialakul egy mentori hálózat az iskolákban. Hogy a fiatal, pályakezdő kollégákat az idősebbek, tapasztaltabbak segítik. Az egyik kis kolléganőm itt most ezen a búcsún könnyes szemmel mondta, hogy ő az én utolsó kikelt tojásom. Ő is érzi, hogy a mindennapokban lehet igazán tanácsokat adni.

Én is emlékszem pályakezdő koromból például arra az esetre, amikor jöttünk be a gyerekcsoporttal a havas útról, a tanítónő megállította a gyerekeket, és mondta nekik, hogy verjétek le egymás hátáról a havat, hogy ne olvadjon bele a kabátba. Szóval ezek a maradandó emlékek, hogy oda kell figyelni egymásra, a kis dolgokra is.

Én ezeket csak elméletben tudom, mert zömében kezelhető gyerekeket tanítottam. Nem szeretném az észt osztani kívülről. De azt gondolom, hogy csak úgy szabad ezekben a térségekben is dolgozni, hogy hinni kell, hogy valamikor lesz gyümölcse a befektetett munkának. Mert ha a gyereket megérintjük, akkor emlékezni fog. Táboroztattam cigány gyerekeket. És velük rövidebb idő alatt talán nagyobb volt, divatos szóval, a hozzáadott érték. Amikor egy tizenhat éves gyerek a végén oklevelet kapott, akkor könnyes szemmel vette kézbe, mert életében először kapott olyan megerősítést, hogy benne van azért, ami értékes. Ezt meg kell találni és meg kell erősíteni.

Volt ilyen. A kispesti iskolában voltak nagyon problémás gyerekek.

Igen. Ott jártunk családlátogatásra, és azok után meg tudtam érteni azokat a gyerekeket, aki nem tudta, mi a főnév, és előtte egy baltával éjszaka szétverte az ajtót. És ha megértettem, honnan jön, már könnyebb volt segíteni. A tanítás módja mindig a gyerekről szól, az a lényeg.

Ez egyáltalán nem így van, mert a jó képességű gyerekekkel, akik látszólag könnyen veszik a tananyagot, szintén vannak problémák. Igaz, más típusúak. Pontosan azért, mert nagyon érzékenyek, a világ minden kis rezzenésére odafigyelnek, és az a magatartásukban is megjelenik. Okoznak álmatlan éjszakákat ők is.

Nagyon sokat beszélgetek a gyerekekkel otthon is úgy, hogy ők nincsenek is jelen.

Nem, biztosan nem volt ilyen.

A tanítást befejeztem, eldöntöttem, hogy vége. Élni fogok. Azokat a terveimet, amikre nem volt időm, most megvalósítom.

Van négy unokám, velük amúgy is szoros kapcsolatban állok, de nagyon várják, hogy még több időt töltsek velük. Aztán nagy játékos vagyok, szeretnék sokat játszani. Logikai klubba járok, és van még a Scrabble. Van egy csapatunk, és Scrabble-bajnokságokban veszünk részt. Sportolni is fogok. Utazni. És élni. Mert most ez jön.