Bő egy évig, 2011 májusától, 2012 nyaráig két biciklivel, egy utánfutóval és négy kisgyerekével utazta körbe a Földet egy angol-német házaspár. A legkisebb fiuk az induláskor féléves volt, a legnagyobb öt múlt. Julie és Martin [origo]-nak adott interjújából kiderül, hogyan finanszírozható, miképpen kivitelezhető, és mire jó egy ilyen extrém családi nyaralás.

Miért éppen 2011 májusában indultatok el a világ körüli útra, amikor a legkisebb fiatok, Herbie még nem volt féléves? A gyerekorvos nem próbált meg lebeszélni benneteket erről a szokatlan vállalkozásról?

Az utazás legelején a legkisebb gyerekünk valóban féléves volt, de mi már akár korábban is elindultunk volna, csak Herbie-nek be kellett adatni az összes szükséges oltást, ami eltartott néhány hónapig. Így aztán májusban indultunk útnak Vancouverből, ami ideális kezdési időpont volt, mert onnan aztán dél felé mentünk tovább, így fokozatosan haladtunk az egyre melegebb idő felé.


2010-ben három fiatokkal próbaúton voltatok Romániában. Ezt követően mennyi időt vett igénybe a világ körüli út előkészítése?

Akkor kezdtünk erről álmodozni, amikor az első gyerekünk megszületett, tehát nagyjából négy évvel a világ körüli út megvalósulása előtt. A romániai teszttúra olyan jól sikerült, hogy Martin nekilátott szponzorokat keresni, a negyedik gyerek megszületése után pedig elkezdtük kidolgozni a részleteket. A legtöbb idő és energia a felszerelés beszerzésére ment el, az útvonal megtervezése, a biztosítások megkötése, az oltások beadatása gyerekjáték volt ahhoz képest. Julie szervezete mind a négy szülés után hamar regenerálódott, de még szoptatott, amikor elindultunk. Én (Martin) az utazást megelőző években lefutottam néhány maratont.

Hogy nézett ki egy átlagos napotok az úton?

Ha sátraztunk, nagyjából így telt a nap: átöltözés, a gyerekek összepakolják a macijaikat, a hálóruhákat és párnákat, mindenki segít mindenkinek a hálózsákok összepakolásában, a polifoamok felgöngyölítésében. Anya a gyerekek segítségével elkészíti a reggelit, (gyümölcsök megmosása, evőeszközök és tálak kipakolása). Apa lebontja a sátrat, a gyerekek botokkal és kövekkel pecáznak vagy sütögetnek. Reggeli, mosogatás, biciklik felmálházása, fogmosás, vécézés és indulás. Megtesszük az első kilométereket, sok szünetet tartunk, megállunk fotózni, megnézzük az érdekességeket, a szabadban elvégezzük a kis- és nagydolgokat, ebédidőben hosszasan piknikezünk.

Ezután jön a csendespihenő az utánfutókban (alvás, hangjáték-hallgatás, iPodozás, festés, legózás, éneklés, szerepjátékok, kártyázás). Kiválasztjuk a sátorhelyet, apa felállítja a sátrat, az idősebb fiúk néha segítenek neki (a kampók leszögelésében, a polifoamok és hálózsákok kihengergetésében). Anya előkészíti a vacsorát, megesszük, megmosdunk, esti mesét mondunk, megbeszéljük a napi történéseket, a gyerekek elalszanak, a felnőttek fotókat válogatnak, blogot írnak, megtervezik az út további szakaszait, útikönyvet olvasnak, olykor egy kicsit lazítanak (masszázs, gitár, olvasás), aztán őket is elnyomja az álom.

Amikor hostelben aludtunk vagy vendégeskedtünk valahol, a ki- és bepakolás hasonlóan zajlott; és naponta egyszer mindig megpróbáltunk meleget enni. Amikor megérkeztünk a szállásra, a gyerekek nagy örömmel láttak neki a matracok tesztelésének úgy, hogy ugráltak rajtuk egy sort.


Hogyan határoztátok meg a napi büdzséteket?

Sok pénzt spóroltunk előzetesen, a németországi gyermeknevelési támogatás is segített valamit, a szponzoroktól pedig kaptunk termékeket és kedvezményeket. A szponzorkeresés nagyon sok időt igényelt, mivel főleg olyan vállalatokkal vettük fel a kapcsolatot, amelyeknek a termékeiben hittünk. Nagyon sokat telefonálgattunk, és rengeteg e-mailt írtunk.

Mit szoktak meg legnehezebben a gyerekek?

Néhány hely annyira megtetszett nekik, hogy a legszívesebben ott maradtak volna. Néha sikerült is egy-egy éjszakával megtoldani az ottlétet, de többnyire mennünk kellett tovább, mivel minden országra csak meghatározott idő jutott. Ilyenkor nem ment könnyen a búcsúzkodás.

És nektek mi volt a legnehezebb?

Úgy voltunk ezzel mi is, mint a gyerekek; bár a szúnyogok minket talán kicsit jobban zavartak.


Végig biztonságban éreztétek magatokat?

Egyszer sem történt velünk semmi rossz dolog. Soha nem loptak vagy támadtak meg minket, éppen ellenkezőleg: nagyon gyakran fogadtak minket rendkívül kedvesen.

Előfordult az út során, hogy azt mondtátok, itt a vége, szépen összepakolunk és hazarepülünk? Például amikor Caspar fiatoknak Indiában egyszerre ment a hasa és fájt a füle.

Vannak hullámhegyek- és völgyek egy ilyen úton, de megszakítani igazából sosem akartuk. Amikor a brazíliai Salvador da Bahíából Sydneybe repültünk, Sao Paulóban lekéstük a csatlakozást. Nem a mi hibánkból történt, de a légitársaság egy napon át hajtogatta, hogy ki kell fizetnünk a Brazília és Sydney közötti út árát. Ezt anyagilag nagyon nehezen tudtuk volna megoldani, de végül szerencsére megengedték, hogy felszálljunk egy másik járatra anélkül, hogy új jegyet vennénk.


Voltak olyan országok, amelyek gyerekbarátabbnak tűntek másoknál?

Igazából minden ország ad teret a játékra a gyerekeknek. Persze, bizonyos országokban több a játszótér, mint máshol, de ez legtöbbször csak az adott ország gazdasági helyzetétől függ. Mindenhol kedvesek voltak a gyerekekkel, nagy különbségeket e tekintetben sem tapasztaltunk.

Mennyit formált ez az út a nevelési elveiteken vagy a világlátásotokon?  

Különösen nekem (Martin) volt nagyon jó az út során, hogy sok időt tölthettem a gyerekekkel, ami a munka miatt amúgy nem lett volna megoldható. Volt alkalmunk alaposan megismerni a gyerekeinket, megtapasztalni a jellemüket, megfigyelni, kinek, mikor, mennyi nyugalomra, odafigyelésre vagy éppen támogatásra van szüksége. Voltak olyan helyzetek, melyek során családként vagy párként tökéletesen együtt tudtunk működni, például amikor viharos szélben kellett felállítani a sátrat, amiben mindenkinek segítenie kellett, vagy legalábbis a többiek keze alá dolgozni. Az ilyen dolgok sokat számítanak.



Milyen készségeket vagy szemléletmódot sajátítottak el a gyerekeitek, amiről úgy gondoljátok, hogy az utazás nélkül aligha lett volna rá lehetőségük?

Erről csak sejtéseink vannak. Szép lenne, ha ez az út segítene abban, hogy a gyerekeink világra nyitott emberekké váljanak, nyitottak legyenek a szokatlan körülményekre, kultúrákra és emberekre. Talán arra is emlékezni fognak, hogy nem minden magától értetődő, és hogy valójában milyen jó dolgunk is van nekünk itt, Európában. Talán kellő kíváncsiságot ébresztett bennük ez az út ahhoz, hogy később is többet akarnak látni a világból, és a két anyanyelvük - német és angol - mellett több nyelven is megtanulnak majd.



Hogy ment a visszailleszkedés a heidelbergi hétköznapokba?

A gyerekeknek villámgyorsan, mivel ott voltak az óvodai barátaik, újra tudtak biciklizni a saját bringáikon, és remekül érezték magukat a régi, ismerős játszótereken. Moses, a legidősebb gyerekünk a hazatérésünk utáni őszön kezdett el iskolába járni, ami mindannyiunk számára újdonság volt, és eltelt egy kis idő, mire megszoktuk. Aztán egyszer csak utolért minket a hétköznapok rutinja.

Mi az, ami a legjobban hiányzik? Amit az utazás megadott, de otthon nem lehet átélni?

Alighanem a szabadság. Hogy mindig azt csinálhatod, amihez éppen kedved van. Ugyanakkor jó dolog, hogy újra tető van a fejünk fölött, különösen olyankor, amikor kint esik, és hideg van.


Tervezitek, hogy könyvben vagy valamilyen más módon foglaljátok össze élményeiteket?

Gondolkozunk azon, hogy összevágatunk valakivel egy kisfilmet. Talán nyárra lesz belőle valami.

Terveztek még hasonló családi utazásokat?

Hát, álmaink továbbra is vannak, most viszont fontosabb, hogy a gyerekeink barátokra leljenek. Idén nyáron beérjük egy kisebb kelet-németországi túrával, amelyre a gyerekek már a saját biciklijükön mehetnek.

A Global Mobile Family oldalát és blogját itt tudod megnézni.