Jose Mujica, Uruguay 2010-ben választott elnökéről azt mondják, hogy ő “a világ legszegényebb elnöke”. A 76 éves államfő, aki mindig is szerényen élt, fizetésének 90%-át karitatív szervezeteknek adja át és csak a maradék 10%-ot tartja meg -azaz körülbelül 900 eurót-, mert az felel meg egy általános uruguayi munkabérnek.

Mindemellett, az uruguayi elnök elhatározta, hogy a mandátuma végén járó tiszteletdíjból (Uruguayban nem lehet elnök lenni kétszer egymás után) iskolát fog építtetni. Nincs szükségem a fizetésemre, így is bőven megtermelem, amire igényt tartok  - szokta mondani Jose Mujica, aki megválasztása után nem költözött be az elnöki palotába, hanem fenntartja azt a hajléktalanok számára, ha nagyon rossz idő esetén betelnének a hajléktalanszállók. Az elnök -aki egy szegény parasztcsaládból származik- és a felesége egy viszonylag szerény zöldségfarmból teremtik elő napi betevőjüket. A farmmal együtt, a házaspár vagyona lényegében három traktor és egy régi személyautó.


Az 1960-as években, Jose Mujica és felesége Lucia Topolansky fiatal aktivisták voltak és a Tupac Amaru II(1742-1781) indián szabadságharcosról elnevezett Tupamaros nemzeti felszabadító mozgalom tagjaiként harcoltak az 1973-tól 1985-ig hatalmon lévő diktatúra ellen. Mujica, aki a Tupamaros mozgalom egyik vezetője lett hamar, fogságba esett 1969-ben, de 1971-ben több mint száz bajtársaival együtt megszökött. Három évvel később ismét elfogták több ellenzéki vezetővel együtt és csak 1985-ben szabadult meg egy politikai amnesztia révén; körülbelül 14 évet töltött fogságban kemény körülmények között.

Azoknak, akik szerint ő “a világ legszegényebb elnöke”, ezt üzeni az elnök:
- “Szegény az, akinek semmije sincsen, vagy túl sokat akar. Én nem szegénységben élek, hanem képes vagyok bizonyos dolgokért egyes dolgokról lemondani, és nincsenek nagy igényeim. A börtönben rájöttem, hogy rengeteg fölösleges problémát gyártottam saját magamnak. Szabadnak lenni annyit jelent, hogy az ember a lehető legtöbb időt azzal tölti, amivel igazán szeret foglalkozni. Persze ehhez rengeteg időre van szükség. Ha sokat fogyasztanék, és nagy igényeim lennének, az egész életemet arra pazarolnám, hogy pénzt gyártsak az igényeim kielégítésére, így pedig nem lenne időm szabadon élni.”

Azt szokták mondani, hogy a fejétől bűzlik a hal… Ha egy szegény kis országban a vezető politikusok fizetése az átlagbérnek a sokszorosa, vajon hogyan lehet arra számítani, hogy a ranglétrán lefelé sokan ne fittyet hányjanak az erkölcsi értékekre és ne igyekezzenek átverni egymást és az államot amikor csak lehet?

Aligha kerülhet ki egy ország a korrupció és mindenféle, a polgárok életét megmérgező bűnözés homályos vizeiből, ha az átlagemberek nem látnak példaképet a politikai elitekben, akik nap mint nap szerepelnek (sajnos gyakran tényleg ez a megfelelő szó) a nemzeti médiákban és ezen nem segítenek az untig ismételt nemzeti szlogenek, sem az aranyáron fizetett “kormányzati kommunikátorok”.

Ha viszont “fentről” jön a példa, mint Jose Mujica elnök esetében… Politikai és gazdasági stabilitása miatt, valamint a magas életminőség szempontjából gyakran “Dél-Amerika Svájcaként” emlegetik Uruguayt; a Transparency International szerint Uruguay a második legkevésbé korrupt ország egész Dél-Amerikában; a Reader’s Digest szerint az ország benne van a bolygó tíz “legélhetőbb és legzöldebb” államában; az ország világelső volt az akcióban, amely során minden iskolás ingyen laptopot és vezeték nélküli internet-hozzáférést kapott; a 2010-es Latinobarómetro felmérése szerint egész Dél-Amerikában az uruguayiak a legelégedettebbek a demokrácia működésével…

Jose Mujica elnök szerint, “a boldogság két-három dologról szól, amelyek nem változtak Homérosz óta: a szeretet, a gyerekek, a jó barátok…”