Az év egyik legideálisabb időszaka van most az olvasásra, a könyvek habzsolására. Sorozatunkban öt finom, nyomdaillatú regényt veszünk sorjába, melyek egytől egyig gondolkodásra is serkentenek. Az újév úgyis egyenértékű az újrakezdéssel, elkerülhetetlen hát, hogy rendezzük, ami a fejünkben van, és erre talán az utópia műfaja a legalkalmasabb.

Sorozatunk első részében a Aldous Huxley Szép új világát vettük górcső alá, a mű, amely az utópia és disztópia között egyensúlyoz. Az utópista regények nem kizárólag környezetükben ütnek el a „sima” regényektől. Főszereplőik is teljességgel mások.

A regények alapszabálya (az írók kínosan ügyelnek is rá), hogy karaktereik akkor se legyenek unalmasak, ha netán átlagemberek volnának. Éppen ezért bármi is történjék a könyvek oldalain, a tettek mindig eltérnek a társadalmunk átlagembereinek cselekvésétől, a szó szoros értelmében vett hősökről olvashatunk.

Az utópista regényekben ez fordítva van. Hiába él a főhős a miénkhez hasonló világban, majd kerül a sors akaratából idegen környezetbe. Hiába, ha a sors kihívásaira adott cselekvései nagyon is átlagosak. Olykor a hős ugyan képes túllépni önmagán, saját gyarlóságain, ám teljességgel mindegy, megteszi-e. A lényeg csak annyi, hogy az olvasó könnyen azonosuljon a főszereplővel, azaz a hős mi szemszögünkből tekintsen a világra, csodálkozzon, majd törődjön bele a sorsába.

Például a Szép új világ „vadembere” egy történelmi korszakokat megjelenítő rezervátumból érkezik a szóma nevű drog és a génmanipulált emberek közé. Értelmetlen lázadást szít a fennálló rendszer ellen, de mondandóját jóformán csak saját maga érti, leszámítva pár értelmiségit, hiszen a genetikailag elbutított munkások alig-alig képesek az elvont gondolkodásra. Sorsa nem lehet más, mint a keserű elbukás.

Orwell 1984 című művének különce a passzív ellenálló Wilson Smith, a magányos férfi, aki csak bensőjében fogalmazhatja meg lelkéből kikívánkozó, lázadó gondolatait, miközben a női főszereplő megjelenéséig – az olvasó nyomasztására – azokat nem tudja senkivel megosztani.

Babits művében a kiművelt és finom lelkű Elza csöppen bele tehetetlenül a háború durva és halált osztó légkörébe, míg Dérynél G.A., egy semmitmondó monogram próbálja megszokni a megszokhatatlant, a szabályokat nem ismerő közösséget.

(Elképzelhető, hogy ezért sem kasszasikerek az utópista regényekből készült filmek. Jellemzőek az átlagos megoldások és hősön belül zajló konfliktusok. E kettős aligha kedvez a vizualitásnak.)

George Orwell 1948-ban írja meg az 1984 című regényét. Művéről elmondható, hogy eleinte szédületes „karriert” fut be, de a puha, autoriter diktatúrák létrejötte, és a kelet-európai rendszerváltások után kifulladt.

Elméletisége miatt manapság egyre kevesebben törődnek vele. Keletkezésekor azonban egyből a csúcsra került. 1948-ban a hírhedt angol ex-miniszterelnök, Churchill már elmondta fultoni beszédét, következésképpen a világ kétpólusúvá válása megkezdődött. Orwell azonban nem a nyugattól félt, hanem a félelmetesebb sztálini-modelltől. Erről kezdett el írni, és ez a körülmény teszi a ’84-et egyértelműen disztópiává.

Az 1984-ben az állam korlátlanul élet és halál ura. Noha napjainkban a totális rendszerek ilyen kemény formái (Európában) már nem jellemzőek, a műnek mégis vannak aspektusai, amelyek aktuálisak – a regény tehát nem kizárólag a műélvezet és a második világháborút követő történelem megszállottainak ajánlható. Időszerűségét elsősorban a nyitott társadalmak terrorveszélyre való hivatkozás címén elkövetett lehallgatási botrányai adják. A jelenség nem 2001. szeptember 11.-e óta él (elég csak Robert Ludlum Osterman hétvégéjére gondolni, amiből pont 1984-ben készített a neves rendező, Sam Peckinpah filmet). A megfigyelés, besúgás, lehallgatás – egyre finomodó módszerekkel – a 30-as évekbeli radikalizálódástól kezdve tömegével fordult elő, és okozott mérhetetlen szenvedést.

Orwell műve az egyik létező legkomorabb disztópia. Gyakorlatilag semmilyen kiutat nem kínál szereplőinek sem a történet, sem a mondanivalója. Utóbbi az önmagáért való háború gondolata. Eszerint a társadalom szervezése, háborúban, terrorizmusban sokkal egyszerűbb a vezetők számára, mint a boldog békeidőszakban.

Ezzel kijelenthető, hogy Orwell mondanivalója teljességgel egyezik az 1933-ban keletkezett Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom című Babits regényével.


Az Elza pilótában a társadalom azért válik tökéletessé, mert felhagy az egyének kicsinyes vágyainak kielégítésével, és teljes mértékben alárendeli magát a totális háborúnak. A polgárok megszűnnek humán lényként létezni, és ki így, ki úgy adja összes erejét a vérre szomjazó hadigépezetnek.

A háborút, ahogyan Orwellnél szintén látható, se folytatni, se abbahagyni nincs értelme, de tulajdonképpen minek szüntetnék be, amikor akár folytatni is lehet. A háború e társadalom számára egyfajta perverz élvezet. Sajnos azonban por kerül a gépezetbe, mert az elállatiasodott férfiak száma olyannyira lecsökken, hogy immár a nőknek is a frontra kell vonulni, és e rendelkezést Elza sem kerülheti el.

A finom lelkű Elza kisasszonynak ezt nem könnyű megélni, mert ebben a világban a nők képezik az emberiesség utolsó bástyáját. Túl azon, hogy nevelik a gyermekeket, a művészeteket is ők folytatják, ám ez hamar múlt idővé lesz, mert Elza és társai a fronton, a túlélésért folytatott harcban a férfiakhoz hasonlóan, vegetáló élőlénnyé alakulnak.

Feltűnően nincs happy end az utópiák, disztópiák végén. A Szép Új Világ főhőse öngyilkos lesz, míg a többi „lázadót” egy börtön-szigetre száműzik. Az 1984-ben a főhőst meggyilkolják, barátnőjét átnevelik. A legtragikusabb vége azonban az Elza pilótának születik, mert Elza hadifogságba kerül, és arra kényszerül, hogy pilótaként saját hazáját bombázza, miközben a háború befejezésére semmi remény, és a társadalomból a maradék emberiesség is kivész.

Az utópiák, disztópiák állandó ismertetőjegye a társadalom túlszervezése, az önző egyén háttérbeszorítása és a közösségi érzés megerősödése. Túlságosan individuálisak lettünk, ezért képzelődünk, mi lenne, mi lesz, ha a közösség izmosodása eltapossa egyéni vágyaink beteljesedését.


Déry Tibor regénye, a G. A. úr X-ben, ennek üdítő ellentéte, egy olyan világ leírásra, ahol ugyan éppúgy lehetetlen az élet, mint az eddig említett művekben, viszont a társadalmat senki sem szervezi, a polgárok, ha nevezhetőek annak, totális anarchiában léteznek.

Azt hiszem, pont ezért fontos Déry műve, mert válaszol arra, amiről elképzelésünk sincs, ő végre bemutatja nekünk az anarchia egy tartósan működő típusát, X városát.

Mi baj az anarchiával? Kezdetben G.A.-t a válaszok hiánya idegesíti a legjobban, majd az útjába kerülő emberek kiszámíthatatlansága és a különféle, eklektikus filozófiák zavaró léte. Az emberek egyébként nem rosszak vagy kegyetlenek X-ben, sőt, kifejezetten kedvesek, viszont a saját belső létezésük foglyai. A többségért, a másokért való cselekvés értelmetlenségét vallják, bár tény, önmagukat, ahogyan az élvezeteket (mulandóságuk miatt), éppúgy semmibe veszik. Számukra a haladás is szamárság. Igazából semminek sincs értelme. Ámbár a pusztulást, a halált, a mindent elöntő enyészetet szépnek és egyfajta megváltásnak tartják.

A düledező házak, amelyek gyakran maguk alá temetik annak lakóit, az utcán hömpölygő szemét, a bedeszkázott ablakok, mert a fény lelkük leépíti, a betegségek, a rozsda, a csontig hatoló bűz, a korai halál, és a céltalan filozófiával feltöltött csevegés e világ kellékei.
Déry azonban mégsem arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen rossz lenne X-ben élni, és lehetőség szerint ne hozzuk létre. Éppen ellenkezőleg, X lakói borzadnak el, amikor G.A. Magyarországról beszél nekik. Súlyos kritika, hogy a történet végén nem meri egy csoport X városát elhagyni, feladni a biztonságot, hogy G.A-val Magyarországra utazzanak.


Van valami az eddig említett összes műben, leszámítva Babits mérhetetlenül pesszimista Elza pilótáját, amely ideig-óráig felül tud kerekedni a szenvedéseket okozó emberi rendszereken. Ez a szerelem.

Cikksorozatunkat Huxley Sziget című művével fogjuk zárni, megismerkedünk az utópista világ szerelmi életével, és ebből fogunk erőt meríteni az új évhez.


Szerző: HSZ