A történelmi témájú mozgóképek között önálló zsánerként bontakozott ki az a vonulat, amely keretein belül a Megváltó életét, halálát és feltámadását mutatják be a készítők. Ezek az úgynevezett Jézus filmek, amelyek számos egyedi megközelítést szállítottak már a filmművészet megszületése óta.
A zsáner három legemlékezetesebb megmozdulása jóformán három különböző stílusban mutatja be a jól ismert, de meglepetéseket mégis mindig tartogató eseménysort. A Monty Python 1979-es vígjátéka, a Brian élete egyfajta parodisztikus, ám korántsem tiszteletlen vagy istenkáromló megközelítésből ábrázolja a megváltótörténetet. Martin Scorsese botrányfilmje, a Krisztus utolsó megkísértése Jézus azon emberi, esendő oldalát igyekszik elképzelni és feldolgozni, amelyet az Egyház valamiért nehézkesen hajlandó elismerni, talán azért, mert ha így tennének megrendülne a Krisztus szilárd, isteni jellemébe vetett hit. A harmadik sokat emlegetett mű a kicsivel több mint tíz éve bemutatott Passió, amellyel Mel Gibson nem túl bőséges, ám velős rendezői pályáját véste be örökre az emberek tudatába.
De miről is szólnak ezek az alkotások? Miért egyediek és miért érdemes őket legalább egyszer mindenkinek megtekinteni?
A Brian élete paródia jellege leginkább a vallási fanatizmus túlzásainak és az emberi ostobaság bemutatásában rejlik. Ebben a történetben egy Jézus korában élő kívülálló, bizonyos Brian válik a tömegek bálványává, őt kezdik megváltóként, messiásként kezelni, pedig ez a szerencsétlen kis fickó csak rosszkor volt rossz helyen (vagy jókor jó helyen), nem akart ő semmilyen isteni küldetést a nyakába venni. Van azonban az embereknek egy rendkívül veszélyes, ugyanakkor mégis érdekes tulajdonsága. Azután, hogy a fejükbe vettek valamit, elfogadták kész tényként, megdönthetetlen bizonyíték gyanánt, nagyon nehezen hajlandók beismerni, hogy a dolgok felállása kisebb-nagyobb mértékben eltérhet hitüktől, személyes elképzeléseiktől. A Brian életében a Monty Python kreatív csapata ezt a hiteles társadalomkritikát közvetíti, miközben nagyszerű, kreatív poénokkal nevettet, és a római kor kontextusában még a nép és a hatalom ellentmondásos kapcsolatát, függését is feldolgozza.
Martin Scorsese 1988-ban mutatta be a Krisztus utolsó megkísértését, ami azon nyomban óriási botrányt kavart az egész világon. Az egyházi körök felháborodtak a szokatlan, radikális Jézus képen, amit az alkotás prezentált. Már a mű nyitójelenete is beszédes, hiszen az első képsorokban a címszereplő őrjöngve próbálja kiűzni Isten hangját a fejéből, úgy viselkedik, mint egy elmebeteg, mintha tudathasadása lenne. Scorsese alkotása azért zseniális, mert a közel háromórás produkció már eme legelső perceiben képes elérni, hogy a néző kikerüljön a mindenható, megrendíthetetlen Krisztus évezredes képének bűvöletéből. Ebben a filmben Jézus egyszerű emberként jelenik meg. Egyszerű emberként, akinek isteni küldetés nyomja a vállát. A mű főkonfliktusa azonban pont az, hogy a címszereplő nem akarja magára vállalni ezt a nehéz feladatot, nem hajlandó elfogadni sorsát és megváltani az emberiséget annak bűneitől. A vívódó Jézust újra és újra megkísérti a Sátán önző, emberi jellemvonásaira alapozva, a fináléban pedig választóvonalhoz ér a tulajdonképpen végig személyiségen belül vívott, intraperszonális harc. Vajon Jézus Krisztus végül magára vállalja bűneinket vagy elfut a küldetés elől, ezzel választ adva arra a kérdésre, hogy miért is történt az elmúlt kétezer évben annyi szörnyűség a Földön?
A harmadik alkotás a Passió. Mielőtt Mel Gibson kiesett volna Hollywood kegyeiből, 2004-ben megrendezte az alkotást, amelynek célja, hogy Jézus szenvedéseit, utolsó vacsoráját, elárulását és menetelését a kereszttel fel a Golgota-hegyre hiteles, naturális ábrázolásmódban tárja a nézők elé. Valóban, a kívánt hatást kétségtelenül sikerült elérni, ugyanis érdekes módon ez az alkotás támogatásra lelt az egyházi fórumok részéről, míg a közvéleményt megbotránkoztatta, így, ha nem is abban az értelemben, mint a Krisztus utolsó megkísértése, a Passió is nyugodt szívvel titulálható botrányfilmnek. Természetesen eleve nehéz fába vágja a fejszéjét az, aki a világ uralkodó vallásának legnagyobb alakját akarja új megközelítésben bemutatni valamilyen kulturális területen keresztül, hiszen biztosra vehető, hogy a hívők között akad majd olyan csoport, akik a mű valamely vonását kifogásolják, esetleg egyenesen elítélik. Mel Gibson azonban vette a bátorságot, hogy kendőzetlen, brutális tálalásban jelenítse meg Jézus szenvedéseit (az évszázadok során barokkos mázzal megszelídült szakrális megjelenítésekkel ellentétben), hiszen végső soron egy ember kínhaláláról van szó. Márpedig ez kendőzetlen és brutális esemény, legyen szó egy egyszerű, névtelen kisemberről, vagy akár az emberiség megváltójáról.
Természetesen akadnak még bőven egyéb Jézus filmek is a filmtörténelem nagy archívumában, ám ez az a három produkció, ami a legtöbb emberhez eljutott, ami a legtöbb vitát generálta, ami a legtöbb agytekervényt megmozgatta. A húsvéti kikapcsolódás, evés-ivás és bulizás közepette elképzelhető, hogy érdemes időt szakítani egyik vagy másik megtekintésére, esetleges újranézésére.
Egyéb érdekes olvasnivaló a témában ide kattintva!
Pozitív Nap - Hári Dániel
