A Vas megyei Dozmaton minden adott az emberhez méltó élethez: szép táj, csend, nyugalom, jóravaló földiek, zavartalan biztonság. Szeretik is a helyiek.

Ha belvárosi betonketreclakóból valaha dozmati polgárrá avanzsálhatnék, alighanem mást se tennék, csak áldanám a jó sorsomat azért, hogy ide vetett, pont ebbe a faluba. Ez lesz a szilárd meggyőződésem néhány óra múlva, no meg persze az, hogy itt egykettőre barátságos ember válna belőlem a folyton nyavalygó mizantrópból.

Büszkeségek

Így aztán már rokonaimat, ismerőseimet is nyugodtan biztathatnám arra, hogy költözzenek a közelembe, mert az én falumban mindent megtalálnak, ami az emberhez méltó létezéshez szükséges: szép vidéket, csendet, nyugalmat, barátságos földieket, rég óhajtott biztonságot, de még olyan hívságos dolgokat is, mint amilyen például a vezetékes víz és gáz, vagy a csatornahálózat.

Magától értetődően lelkes lokálpatrióta lennék, s lakóhelyem kulturális értékeivel is eldicsekednék, amerre csak járnék. Elsősorban is további hírét vinném az amúgy is nevezetes, a Szent György tiszteletére szentelt Árpád-kori templomnak, természetesen nem megfeledkezve legértékesebb tárgyáról, a 14. századból származó, Mária a gyermekkel című szoborról, s a Dorfmeister István festette oltárképről sem.

Listámon a 14. századból való dozmati kódex következne, amely Aegidius Romanus „De regimine principum” című jogtudományi munkájának egyetlen, Magyarországon fellelt példánya, s amelyet most az Országos Széchényi Könyvtárban őriznek.

S végül, de nem utolsósorban elbüszkélkednék azzal is, hogy az én falumból származik a legrégebbi regösének. Hát kell ezeken a nevezetességeken kívül más is egy aprócska településnek? Szerintem nem, hiszen még egy kisebb város is bizonyosan boldog lenne a gazdájukként.


A megfizethetetlen csend

Persze azt csak később tudom ám meg, hogy milyen jó dolguk van a dozmati polgároknak, így hát azon is csak utóbb ábrándozom el, hogy mennyire felemelne engem is, ha közéjük tartozhatnék, mert egyelőre Róka István portája előtt álldogálok. Várom, hogy az idős kántor előhozza a megfelelő kulcsokat, s kinyissa a templom ajtaját.

A magas, még mindig egyenes tartású férfi hamar térül-fordul, s már ballagunk is a temetői templom felé. Beszélgetünk erről-arról, s Róka István az első, akitől azt hallom, hogy Dozmaton jó élni. Csak így, egyszerűen: itt jó élni. – S miért olyan kellemes itt az élet, Róka úr? Ezt tessék nekem megmondani – kérdem készséges kalauzunktól.

– Nézze, én 59 éve vagyok dozmati lakos, s mindig is azt mondtam, s ma is úgy gondolom, hogy a csend az, ami itt megfizethetetlen. Legalábbis nekem. Most már valamivel kisebb ugyan a csend, mint régen volt, de még mindig meglehetős azért. Na meg hát környék, az erdők! Tudja, én világéletemben erdőjáró ember voltam, ha csak tehettem, már szaladtam is ki a szabadba, a jó világba, a jó levegőre. S itt aztán túrázhatott az ember kedvére. Igen, én elsősorban ezért szerettem meg szeretek is Dozmaton élni. Most már megöregedtem egy kicsit, fájnak a lábaim is, úgyhogy nemigen járok már ki az erdőre, de azért még tartom magamat. Városi lakos viszont a világ minden kincséért sem lennék, s olyan faluba se költöznék, ahol, ha kilép az ember az ajtón, rögtön a szomszéd kerítésébe botlik.


Nem lesz több bejárat

dozmat5Közben beérünk a templomba, amelyben nagy renoválási munkák folynak, úgyhogy a nevezetes szobrot nincs alkalmunk lefényképezni, mert az épület felújításának idejére - a biztonság kedvéért - Szombathelyre szállították. A Dorfmeister-kép viszont ott áll a helyén, azt meg is örökítjük teljes valójában.

A templomból távozóban Róka Istvánnak eszébe jut még valami, ami - legalábbis szerinte – hozzájárul Dozmat vonzerejéhez. – Azt el is felejtettem mondani – így az idős kántor – , hogy zsákfalu vagyunk. S ez azért fontos, mert így szerencsére nincs átmenő forgalom nálunk. Ha lenne, mindörökre véget vetne a nyugalmunknak. Nem is lesz még egy bejárata a falunak, az biztos! Eddig sem engedtük, hogy legyen, s ezután sem engedjük.

A főváros zajából a csend földjére

A falu polgármestere éppen külföldön van, de ez most nem olyan nagy baj, mert Bartus Adrienn szívesen vállalkozik arra, hogy beszámoljon a település közügyeiről, legújabb, büszkélkedésre okot adó beruházásairól. S a fiatal, első látásra is igen energikusnak tűnő asszony a második helyi polgár, aki arról biztosít, hogy Dozmaton jó élni. Csak így egyszerűen: jó itt élni.

- Négy éve költöztünk ide a családommal Budapestről - mondja Bartus Adrienn, aki magát szerényen csak önkormányzati mindenesnek titulálja. – A fővárost azért hagytuk el, mert csendes, nyugodt, biztonságos helyen szerettünk volna élni. S Dozmat ilyen hely. Szombathely közelsége is sokat számít, ott mindent meg tudunk vásárolni, amire csak szükségünk van, ráadásul még színházba is elmehet az ember, ha éppen úgy tartja a kedve. Két gyerekünk van, az egyik Szombathelyre, a másik Ausztriába, Rohoncra jár iskolába, úgyhogy velük is minden rendben van, s ők ugyanúgy szeretnek itt élni, akárcsak mi, a szüleik.


A falu fontos, figyelemre méltó beruházásairól is beszélgetünk ezután egy kicsit. Megtudjuk, hogy a település határában mostanában fejeződnek be a szabadidőpark munkálatai: a játszóteret és az aszfaltos kosárlabdapályát már átadták, készen van a kis focipálya is, s a közelben megkezdték egy új erdő telepítését és egy utca aszfaltozását is.

Mindenki dolgozik valahol

Mielőtt elindulnánk, hogy szemügyre vegyük s megörökítsük az új létesítményeket, Bartus Adrienntől azt a döbbentő információt is megtudjuk, hogy Dozmaton nincsen egyetlen munkanélküli ember sem. – Hát ez meg hogy lehet? – kérdem ámuldozva. – Nem tudom – mondja – az asszony. – A dozmatiak közül egyszerűen mindenki dolgozik valamit, valahol. Ez a helyzet.

Elismerően bólogatva búcsúzunk el Bartus Adrienntől, de azt még megkérdezzük tőle, merre találjuk a kocsmát. Hátha ott is beszélgethetünk boldog dozmatiakkal. – Nálunk nincsen kocsma – mondja az asszony mosolyogva. – Őrület – mondom én. – S hogyhogy nincs kocsma? - Nem tudom az okát – mondja az asszony. – De talán jobb is, hogy nincsen.

Veszekedés, vita nélkül

Magam nem igazán értek egyet ezzel a véleménnyel, sőt, azonnal kocsmanyitási terveket kezdek szövögetni, de Bartus Adrienn hamar lehűti a lelkesedésemet. Azt mondja, itt nem menne a bolt, higgyem csak el. Így aztán kocsmázás helyett járunk még egy kicsit a faluban, s hamarosan találkozunk azzal az asszonnyal, aki harmadikként adja nyomatékosan a tudtunkra azt, hogy Dozmaton jó élni.

Rozmánné Ádám Piroska ez az asszony, éppen a házuk előtt levegőzik apró gyermekével. Hol leteszi, hol ölbe veszi a porontyot, pontosan úgy, ahogy a gyermekecske kívánja.

Három éve költöztünk ide Szombathelyről – mondja az asszony -, mert igazi csendre, nyugalomra és biztonságra vágytunk. S ezeket mind megtaláltuk Dozmaton. Itt nincs vita, veszekedés a lakók között, s nincs bűnözés sem, egyáltalán. Egyébként én gyereket is csak itt voltam hajlandó vállalni, a városban ez szóba sem jöhetett. Szóval jó itt élni nagyon.


Zenélő autók

Hallgatunk egy kicsit, mindenki elgondolkodik egy ideig a hallottakon, mondottakon, aztán Rozmánné Ádám Piroska így szól: - Egy hátulütője azért van az itteni életnek. – Csak nem? – kérdem kissé hökkenten, mert nem szeretném, ha bármi is összezúzná az eddigi idilli képet. - De, pedig igen - mondja az asszony. - Tudja, ezek a zenélős autók, amikről gázpalackokat, kenyeret meg fagyit árulnak, időnként rettenetes lármát csapnak.

- Hát – mondom egy kicsit megkönnyebbülve – ha ezek a kocsik is bosszúságot okoznak, akkor itt tényleg elmondhatatlan csend lehet. De nem túlzás egy kicsit ezt a néhány kóbor autót kárhoztatni? - Most, hogy mondja – tűnődik el mosolyogva az asszony –, meglehet. El lennénk egy kicsit kényeztetve?


Forrás és szerző: nyugat.hu - Nagy Győző