"Csak mentem és fájtam" - írta George naplójába. Lába nagyon megsínylette a vándorlást, de a látvány feledtette a fájdalmakat.

A mai út Spanyolország Galicia tartományának fővárosába,Santiago de Compostelába vezet. A hagyomány szerint az itteni székesegyházban vannak idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai. Compostelába nemcsak egy kiindulópontból lehet eljutni, viszont az út fő része azonos. A zarándokút jelvénye a fésűkagyló, melyet az út mentén mindenütt felfestve megtalálhatunk. Az út mentén a bencések kórházakat és rendházakat építettek. A fésűkagylónak hatalmas jelentősége van, ugyanis régen erről ismerték fel az emberek a zarándokokat, és ennek köszönhetően fogadták be őket a házaikba, hiszen ez bizonyság volt azt illetően, hogy nem rablók vagy gyilkosok.

Ma már nemcsak magukat kifejezetten vallásosnak tartó emberek indulnak el az úton, hanem egyre többen azok is, akik keresnek valamit, keresik önmagukat, keresik különféle kérdéseikre a választ. Az 1980-as évek második felétől kezdve a Szent Jakab-út reneszánszát éli. Az egész világból érkeznek ide zarándokok, hogy a Caminót, vagy annak egy részét végigjárják.

A zarándokok száma az ezredforduló után 50 000 felett van. A 2004-es szent évben pedig minden addigi rekordot megdöntött. Ebben az esztendőben a zarándokok száma megközelítette a 180 000-et.

A National Geographic oldalán Michael George útjáról és élményeiről olvastunk, aki érdekes élményekről számolt be.

"Végigjártam a Caminót: 2012 és 2013 nyarán több mint másfél ezer kilométert gyalogoltam. Utam, a "Szent Jakab útjának" nevezett, immár ezeréves keresztény zarándoklat, Franciaországon és Spanyolhonon át vezetett. Az utóbbi időkben évente 183-273 ezer modern zarándok járta be a Caminót, mondják a statisztikák. Százezrek vágnak tehát a nagy útnak, amely városokon, hegyeken visz keresztül, ókori római utak mentén vezet, és Santiago de Compostelában, a katedrálisnál ér véget. Annál a templomnál, ahol Jézus egyik apostola, Szent Jakab vélt maradványait őrzik ereklyeként."

"Vándorutamon egy réges-régi, de máig eleven hagyomány részesévé lettem. Noha az El Camino-zarándoklat a kereszténységben gyökerezik, újjáéledt változata nem kötődik valláshoz, felekezethez: sokkal inkább spirituális szertartás. 2012-ben már ötből csak két zarándok érkezett a keresztény hit nevében. A többség egyre inkább azért jön, mert élete átmeneti szakaszába jutott: elvesztette állását, nyugdíjba vonult, elvált. Mert időre van szüksége, ki akar szakadni megszokott életéből, szeretné átgondolni, hogyan tovább."

Sokan vagyunk ebben a világban, és ebben az országban olyanok, akiknek az életéből valami hiányzik. Valami, ami annyira megfoghatatlan, hogy még magunk sem tudjuk pontosan, hogy mi az. Nem az anyagi gazdagság bármely szintje, vagy a roppant befolyásos kapcsolatok számítanak ebben az esetben, hanem az a tény, hogy rendkívül kiszolgáltatottnak, alárendeltnek, és tehetetlennek érezzük magunkat. Ilyenkor indulunk el erre az útra.

Minden az elhatározással kezdődik. Valaki úgy dönt, hogy neki szüksége van erre az útra, hiszen ez szabadíthatja fel őt a lelki rabsága alól. Az otthoni tervezgetés időszakában valószínűleg még senki sem tudja, hogy mire vállalkozik, csak azt, hogy változás kell az életében. Hiszi, és reméli azt, hogy ez az alkalom lesz az, amikor választ kaphat a kérdéseire.

Amikor pedig valaki egész nap a tűző melegben vándorol, zarándokol, a hosszú út során a cipője már a bokáját is felsértette, az éhségnél pedig már csak a szomja nagyobb, akkor bizony eljön az a pillanat, amikor egyszer csak kínos közelségbe kerülünk önmagunkkal. Ez az a helyzet, amelyben átértékelünk mindent, amit eddig fontosnak hittünk, és ha a kérdéseinkre nem is válaszokat kapunk, új lehetőségeket biztosan. Új utakat, amelyeket végigjárhatunk.