Rakonczay Gábor él és virul, bár egyelőre még szokja a szárazföldet, és csak nevet az eltűnését hírverésnek nevezőkönt. Vasárnap esti kikötése után a Heti Válasznak adott először interjút, amiből lehetőségünk nyílt még az anyag megjelenése előtt szemezgetni. A rekorder elárulta a lapnak: a sorsát kis híján megpecsételő vihar után egy bálna is majdnem összezúzta hajóját. A teljes cikket a csütörtökön megjelenő számban olvashatjátok.

Az utóbbi hetekben az egész ország a 31 éves Rakonczay Gáborért izgult, hiszen utoljára két héttel indulása után, február 6-án kapcsolta be a műholdas telefonját, azóta nem adott életjelt. Sokan a legrosszabbra gondoltak, és Rakonczay is elismeri: közel állt hozzá, hogy elsüllyedjen Fa Nándor műhelyéből kikerülő hajója, a Vitéz.

Ennyin múlott, hogy most nem öt kilométer mélyen vagyok...

„Másfél napja sodródtam: olyan rossz volt az idő, hogy nem lehetett evezni – magyarázza telefonon a Heti Válasz munkatársának, Laky Zoltánnak. – Jobb híján a kabinban vártam, amikor egy hullám felborított, egy másik leszakította a kabin tetején elhelyezett szellőzőnyílást, tíz centis lyukat ütve a hajón. Pillanatokon belül bokáig, majd térdig ért a víz, és tudtam, hogy perceken belül elsüllyedek, főleg, hogy az ablak szigetelése is eresztett. Egy esélyem maradt: kinyitom az ajtót, kibújok, és a tőkesúlynál fogva helyrebillentem a hajót. Így még gyorsabban ömlött be a víz: amikor megfogtam a tőkesúlyt, alig 15 centivel emelkedett ki. Ráadásul mozdítani sem bírtam: visszamentem kötélért, hogy kijjebb vigyem a testsúlyomat, majd jött egy hullám, így tudtam visszaborítani a Vitézt. Ennyin múlott, hogy most nem öt kilométer mélyen vagyunk.”


Ám megpróbáltatásai nem értek véget: a vihar még másfél napig tartott. A következő éjszakán háromszor farolt ki a hullám oldalán a kenu úgy, hogy Rakonczay a vízbe esett, és kötélen vonszolta maga után a hajó, s ezalatt enni-inni sem tudott. Akkor sem lett könnyű dolga, amikor elcsendesedett az óceán. Két vízhatlan katonai laptopja, műholdas telefonja vagy a borulásban elázott, vagy a következő napokban marta ki a só, így minden kapcsolatát elvesztette a külvilággal.

Miután technikai eszközei a víz és a só martalékává váltak, három elázott füzetet írt tele élményeivel a külvilággal hat hétig semmilyen kapcsolatot nem tartó Rakonczay Gábor. „A vihartól a mellettem ugráló bálnákon át az éjszakai holdfény által megvilágított szivárvány látványáig mindent rögzítettem” – idézi fel az Atlanti-óceánt a világon először egymagában átkenuzó magyar sportember, aki vasárnap este kötött ki a Karib-tengeri Antigua szigetén.

Meg kellett találnom újból, hogy mi az értelme az életünknek, és abba kapaszkodtam...

Az elszigeteltségnek előnye is volt: kettőzött erővel küzdött, így a tervezett 80 helyett 60 nap alatt tette meg a Gran Canaria és Antigua közötti 5200 kilométeres távot. „Az első két hétben megterhelő volt az egyedüllét, többször összetörtem. Aggódtam, hogy hogy otthon mit élnek át. Utána hozzászoktam – árulja el. – Ha jött mögöttem egy nagy zivatarfelhő, nem bújtam be a kabinba, hanem inkább megáztam megint, de haladtam öt kilométert.”

Nyolcvan napig nem is tartott volna ki élelmiszerkészlete: a viharban bő harmada elázott, a maradék egy része részben megromlott. Először ezeket ette meg, de így is csak tíz napra elegendő élelemmel ért célba. Ruhái pedig a célig nem száradtak ki.

„Nagyon lefogytam, tönkrement a kezem, a lábam, de tudtam, hogy el kell érnem a szigetet, visszamenni ugyanis az áramlatok miatt nem lehet. Meg kellett találnom újból, hogy mi az értelme az életünknek, és abba kapaszkodtam.” Ha találkozik más hajókkal, enyhíthettek volna nélkülözésén, de nem volt ilyen szerencséje: az egyetlen hajó, amely őt kereste (Szeremley Huba Elizabeth-je) nem találta meg, a többi nyolc, amelyet ő látott, pedig nem vette észre vagy nem akarta őt észrevenni.

Egyedül egy bálna került közel hozzá – túlságosan is: „Tíz nappal a vége előtt, amikor már szép idő volt, és azt hittem, nem lesz baj, felbukkant mellettem egy bálna levegőért. Csapkodott az uszonyával, majd gondolt egyet, és kiugrott a vízből. Lehetett vagy tíz méter hosszú, és úgy csapódott be mellettem másfél méterrel, mint egy bomba. Csodálatos élőlény, de ha kicsit közelebb van, azonnal eltörik a Vitéz.”

Segítenek a magyarok

Két nappal és kétszáz kilométerrel Antigua előtt azután kigyúlt a fény – ha nem is az alagút végén, de az égbolton látni kezdte a fényszennyezés jeleit. Ezután 50 órán át alig másfél órát aludt. Antiguán csúcsához közeledik a vitorlás szezon, így az utolsó kilométereken több hajó is felajánlotta, hogy bevontatja, de ezt udvariasan visszautasította. Végül vasárnap naplemente előtt befutott a sziget történelmi kikötőjébe, Nelson’s Dockyardba.


Rakonczayt a kikötőben egy holland házaspár fogadta be vitorlására, ők adták neki kölcsön műholdas telefonjukat, melyen felhívta feleségét. Több, Antiguán élő magyar is felajánlotta segítségét: volt, aki szállást, más fuvart biztosított neki.

 „Van tengeri betegség, és van a szárazföldi. Rengeteg szín van itt, szól a zene, rengeteg az ember, a madár, az épület – sok új információt kell feldolgoznia az agyamnak. Minden nap csináltam pár guggolást, hogy a lábam karban tartsam, de először ketten támogattak a járásban. A stégen ülve is kapaszkodok, nehogy a vízbe essek, és majdnem elugrottam egy negyvennel döcögő autó elől” – meséli.

Nem "piár" - nem ámítás

Rakonczay saját teljesítménye mellett büszke feleségére is. „Mindenkitől azt hallom, milyen higgadtan élte meg az elmúlt heteket. Nem tudom, én hogy viselkedtem volna, nem is akarom megtudni. Nagy jellemre vall, főleg, hogy pontosan tudja, mi van odakint, és mi minden történhet” – utalt legutóbbi útjukra, melynek során közösen evezték át az óceánt. Mostani útját az Óceánátevező Szövetség már elismerte, és rövidesen a Guinness World Records-hoz is leadják a kikötő-kapitányságok igazolásait, így heteken belül hivatalosan is új magyar rekord születhet.

Felesége szerint a hatvan napos teljesítményt évtizedekig nehéz lesz megdönteni, de nem lennénk Magyarországon, ha sokan nem fanyalognának. Sok kommentelő hírverésnek nevezte eltűnését, amin az egyébként elgyötört hangú Rakonczay őszintén felnevet. „Legalább olyan büszke lennék rá, ha ezt a 46 napos PR-akciót végig tudtuk volna csinálni: az még nagyobb tett lenne, mint átevezni az óceánon – véli. – Annyi lelki erőm azért nekem sincs.”

A teljes interjút megtaláljátok a Heti Válasz csütörtökön megjelenő lapszámában!

Szerző: Laky Zoltán - Heti Válasz
A cikk elkészültében közreműködött Laky Aliz (Antigua)