A tragédia nemhogy megtörte őt, de
megerősítette hitében és az elhatározásaiban. Dr. Csókay Andrással beszélgetett a Blikk újságírója, Herczku Nóra. A világhírű magyar orvos mesélt az
afrikai tapasztalatairól, a jövőbeli terveiről és a fia halálának
feldolgozásáról. Ebből az interjúból emeltünk ki részleteket.
Ez az első munkanapja, miután visszatért Nigériából. Hogy érzi magát itthon?
Dr. Csókay András: Valójában már pénteken, a reptérről ide siettem, mert a nyári szabadságolások miatt be kellett segítenem az ügyeletben. Jól érzem magam: nagyon fáradt vagyok, de csak fizikailag. Egy ilyen misszióban mindig többet kap az ember, mint amennyit ad.
Miért pont Nigériába ment?
Csókay: Tavaly találkoztam egy nigériai atyával, a híres medjugorjei zarándokhelyen, ott született meg a misszió a Szűzanya alá rendelve. Az ottani privát kórházak nagyjából olyan felszereltségűek, mint a közepes kelet-európaiak, az államiak pedig még ennek is mélyen alatta vannak, és természetesen minden fizetős. Mentőszolgálat nincs, ha valaki balesetet szenved, akkor a család viszi be a kórházba. Már ha tud fizetni az ellátásért, mert ha nem, akkor nem csinálnak vele semmit, hiába van életveszélyben. A 198 millió lakosra feleannyi idegsebész jut, mint itthon, és ők is zömében a privát kórházakban dolgoznak. Az egyedüli reményt az egyházi fenntartású kórházak jelentik, ám itt is igen nagy az orvos- és eszközhiány. A mostani misszióba én magam koldultam össze az eszközöket: hosszas munkával sikerült egy 1960-as évek színvonalán álló műtőt összehoznom.
Milyen volt dolgozni benne?
Csókay: Megtettem minden tőlem telhetőt. Voltak nehéz eseteim, például egy 25 éves, 24 hetes várandós kismama, akinek 10-12 centis jóindulatú tumor volt az agyában, elnyomta a két látóideget, és megvakult. Egy másik agytumoros január óta várt rám. Keresztény kórház lévén minden műtét előtt imádkoztunk és énekeltünk. Kellett is, mert ott már kevés volt az emberi erő. A körülmények egészen mások, mint itthon: a műtőben egyszerre két asztal is volt paravánnal elválasztva. Megtapasztaltam, hogy képtelenség a hazai higiéniai szintet elérni, de valamiért mégsem gyakoribbak a szepszisek. Erősebb az emberek immunrendszere.
Tervezi, hogy visszatér?
Csókay: Természetesen! Sőt szeretném, ha ez a misszió folyamatos lenne. Az idegsebészeti esetek sokszor akutak, a betegek nem maradnak életben addig, amíg valaki évente vagy félévente odalátogat, hogy megműtse őket. Dr. Pataki Gergely barátommal ezért létrehoztuk a Cselekvés a kiszolgáltatottakért Alapítványt, és megszervezzük a kórházban a folyamatos idegsebészeti szolgálatot. Ő a krónikus égetteket operálja, akikből nagyon sok van. A felhívásunkra már többen is jelentkeztek: itthonról, de külföldről is. Terveink szerint 3-4 hetenként váltanánk egymást Nigériában.
Mit tesz majd a missziók közti időszakokban?
Csókay: A katolikus misszió a szabadságomból megy, itthon is vannak bőven terveim! Például nagyon szeretném meggyőzni Európát és a fejlett országokat arról, hogy ne az élő embereken gyakoroljon az agyi mikrosebész, hanem igenis menjenek vissza az orvosok, gyakorolni a bonctermekbe. Ma már ritkán boncolnak az orvosok, egyrészt az egyre fejlettebb diagnosztikai módszerek miatt, másrészt azért, mert az emberek nem szeretnek szembesülni a halállal. Pedig muszáj, és egy mikrosebésznek éppúgy, mint egy sportolónak, edzenie kell, hogy felkészülten, biztos kézzel foghasson neki a műtéteknek. Itt, a kórházban évente 30-40 extra nehéz műtétem van. Ezek azok, amikor az agy mélyére kell eljutni a daganatért vagy egyéb kórkép miatt. Közben elég nagy károkat lehet okozni. Én minden reggelemet hattól negyed nyolcig a boncteremben töltöm, és edzek, így évente 250-et csinálok meg. Ez a gyakorlat segít a misszión is.
Mélyen vallásos. Úgy tudom, 42 éves korában vett fordulatot az élete.
Csókay: Katolikus neveltetésben részesültem, ám 16 évesen elhagytam a hitemet. Vallásos maradtam persze, de a magam módján. Amolyan "talicskaistenem" volt: én akartam irányítani. Belefért mindent: a hűtlenség, a kicsapongás. Krisztusi koromban nemhogy őt követtem volna, de megjártam minden mélységet, és nem éreztem jól magam benne. Elkezdtem a gyermekkorom templomait végiglátogatni. És egyszer csak, mint egy villámcsapás, jött egy felismerés arról, hogy hol is van a helyem. Otthagytam a "tékozló fiú" disznóólját, amit magam hoztam létre, és visszatértem. A feleségemhez, a gyerekeimhez, és Istenhez. A legkisebb büntetést kaptam, az elvesztegetett időt: az élettől, mert Isten nem büntet. Később aztán, amikor ártatlanul hatalmas veszteség ért, még jobban elmélyült a hitem.
A fia halálára céloz, gondolom.
Csókay: Beszélhetünk róla nyugodtan. Azon a napon volt Marci születésnapja. A keresztszülei jöttek hozzánk vendégségbe, és amikor megérkeztek, keresni kezdtük őt. Azt hittük, elbújt. Kimenve az udvarra láttam, hogy a régi medencében feküdt. Csak húszcentis víz volt benne, a téliesítés miatt. Valószínűleg kapott egy epilepsziás rohamot, és beleszédült. Félórával előtte még megöleltem őt. Az emberek azt mondják, el kell gyászolni a halottakat. Marci azonban, úgy érzem, a mai napig itt van velem, ugyanabban az öröklétben vagyunk, amiről Krisztus beszél az Evangéliumban. Csak épp fizikailag nem látom, és nem tudom megölelni őt. Még. Mert egyszer, a hitem szerint erre is sor kerül majd. A halála meghatározta a további életem. Elveszítettem a legkedvesebbet, de a tragédia drámává szelídült, a szenvedő Krisztussal, ahol a katarzist lelki emelkedés követi, így nincs félelem, szomorúság. Ezt közvetítem az embereknek. A Szűzanya is nagyon sokat segít, és persze a feleségem, a családom. Nem is akarok semmit, csak teszem a dolgom, és Teréz anya szavaival élve: "hagyom, hogy ceruza legyek Isten kezében". Ez a boldogság.
Mérnöknek tanult először
Csókay András idegsebész, agykutató 1956. február 16-án született Budapesten. Építőmérnökként szerzett diplomát, majd kitanulta az orvostudományt. Nemzetközileg elismert agysebésszé az általa kifejlesztett éralagút-technika tette. Prima Primissima díjas, a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével kitüntetett szakember.
Forrás: Blikk.hu
