"Most megint úgy érzem, hogy nekem van a "legnehezebb" dolgom. Kavarognak a szavak a fejemben, de nehéz az érzelmek kavalkádjából értelmes mondatokat - pláne egy egész bejegyzést kihámozni.

Mondatfoszlányokat kapok el, majd engedem őket útjára, mert úgy érzem, ezek a gondolatok nem ide valók, a Napi Boldogság - a boldogságtár (vagy éppen a Pozitív Nap hasábjaira - a szerk.) oldalaira.

Mert ugye miről is ír a párizsi tragikus eseményeket követően egy hírportál szerkesztője? A szörnyűséges tényekről - beleszőve ugyan a véleményét - de szorítkozva a rideg valóságra.
Miről ír egy politikai vagy társadalmi problémákat feldolgozó blog szerzője? Ugyancsak erről a krízishelyzetről, és persze azzal kapcsolatos álláspontjáról, véleményéről.
A divat blogger írhat a legújabb ruha trendről, a gasztroblogger egy süteményről, a lakberendezési blogger egy új stílusirányzatról. Megtehetik, hogy kimarad az "érzelem" a bejegyzésekből.
Az életmód bloggernek már más a helyzete - megosztja érzéseit olvasóival: megdöbbenését fejezi ki, s próbálja valahogy feldolgozni a pénteken történteket egy bejegyzésben, majd felteszi a kérdést: vajon mások is ugyanúgy éreznek, mint ő?

Aztán itt vagyok én, a boldogság blogger. Az én helyzetem merőben más. Az én feladatom minden körülmények között az, hogy másokat felvidítsak, inspiráljak, pozitív gondolatokra késztessek. De mi van akkor, ha sem vidámnak, sem optimistának, sem univerzálisan boldognak sem érzem magam az adott pillanatban?

Mi van akkor, ha nincs "napi boldogság"?!

Ez esetben két választásom van: nem írok egyáltalán, vagy olyan bejegyzést írok, mely nem tesz senkit sem boldoggá.
Sokan mondják, hogy vasárnap azért látogatnak a Napi Boldogságra, hogy elolvashassák, milyen sok szép apró örömben volt részem a héten (VasárnaPillanatok). De mégis hogy állhatnék neki összegyűjteni ezeket a pillanatokat (mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltak!), egy ilyen gyászos hétvégén?

Amikor ennyi ártatlan ember veszítette az életét, akiknek már soha nem lesz részük sem örömben, sem bánatban?
S ami még rosszabb: én nem "csak" őket gyászolom. Mindazokra gondolok, akikkel ez történt más városokban - bevásárlóközpontokban, sétálóutcákon, repülőgépeken (!), szállodákban, éttermekben. Ahogyan egy ismerősöm fogalmazott: "Nem Párizsért imádkozom, hanem az egész világért."

Én magamban azokért az emberekért is elmondok egy imát - akiknek zászlaja nem jelenik meg a Facebook profilképeken. Mert nagyon sok ilyen ember van - és a legtöbb nem francia. Aztán már pörög is az agyam tovább a következő kérdésen: miért van az, hogy rendszeresen történnek hasonló incidensek, mégsem "viselnek meg" annyira, mint ez?! Persze, tudom, minél közelebb áll hozzád valami, annál valósabb, annál jobban meg tudod élni.

Talán Te is voltál Párizsban, talán Te is sétáltál már azon az utcán. Talán Te is épp a közelben voltál azon a végzetes napon. Talán még ismerősöd is volt az áldozatok között. Igen, így nyilván sokkal jobban megráz a dolog, mint amikor mindez Szíriában vagy Libanonban történik.

Ezek az érzéseim annyira emberiek, mégis olyan kegyetlennek érzem őket. Nem az lenne a helyes, ha minden egyes ártatlan áldozat iránt ugyanúgy éreznél? De amikor egy-egy ilyen tragédia történik, akkor nem is a gyász az, ami elsőként elborítja a gondolataidat.

Tehetetlennek érzed magad, első reakciód a harag és a gyűlölet. Nyomdafestéket nem tűrő gondolatok száguldanak a fejedben, és közben küzdesz azért, hogy ne veszítsd el az utolsó maradék hited, melyet az emberiség jövőjébe vetettél.

Elfog a rettegés, és végigpörgeted az agyadban, hogy mi lett volna, ha Te, vagy egy szeretted került volna hasonló helyzetbe. Minél többet gondolsz rá, annál jobban hatalmába kerít a bénító félelem, és nem tudod ép ésszel felfogni, hogyan létezhet ilyen gonoszság és ilyen elvetemültség a világban.

Ők pedig pontosan ezt akarják elérni. Megkeseríteni a békére vágyók mindennapjait. Megfélemlíteni azokat, akik nem osztoznak az eszméikben, az őrületükben.

A lelked mélyén tudod, hogy így nem lehet élni. Nem lehet minden pillanatban a hátad mögé lesni, az ártatlanokban a bűnöst keresni, s attól rettegni, hogy mikor történik meg Veled is mindez. De nemcsak, hogy nem lehet, hanem nem is akarsz. Nem akarod megadni nekik ezt az elégtételt.

Tovább kell lépned (pedig gyűlölöm ezt a kifejezést), és bíznod kell továbbra is az emberi jóságban, hinned a világ szépségeiben. Ezekben a nehéz, tehetetlen pillanatokban úgy érzem, hogy a legnagyobb támaszt az életünk - a létünk - apró, szeretetteljes örömei jelentik.
Az ilyen pillanatok éltetnek, s ezek tesznek boldoggá. Még akkor is, ha mindeközben rettenetes bennem a szomorúság..."

Forrás: napiboldogsag.com