Jó ideje készültem rá, hogy megkérdezzek tőle néhány dolgot. Mindig elképzeltem, hogy egyszer majd úgy megyek el hozzá a régi kis házba, hogy felteszem a kérdéseket. A házba, aminek a bejáratáig rózsalugas alatt lehet eljutni, és amit gyerekként annyira csodáltam. Mindig így zajlott, Ő az udvarban, a kis padon üldögélt a virágait nézve, majd leültünk a konyhába, a rozoga, fa asztalka mellé. Rajta egy pohár víz és egy tál alma, mellette pedig rózsafüzér hevert a csipketerítőn. Az ablakon a nagy meggyfa ágai között átszökve besütött az őszi napfény, életre hívta a kopott konyhakövön az emlékeket. És én ebben, a mindennapok nyomasztó terheitől elzárt, bódítóan egyszerű valóságban szerettem volna megkérdezni tőle a nagy kérdéseket. Bíztam benne, hogy valami olyan választ ad majd, ami az egész szívemet melegséggel tölti el, és onnantól máshogy ébredek majd fel, hisz már a kezemben van a bölcsek köve. Ki más is tudhatná jobban, ha nem ő, mi a titok, amit a legtöbbünk keres.

Többször el is mentem, többször ültem a konyhában, a nap többször sütött be és csillant meg a rózsafüzéren, többször beszélgettünk fontos dolgokról, már levelet váltottak az almafák a kertben, csak a borostyánnal benőtt kerekeskút állt ott rendíthetetlenül, de nagy kérdéseket nem tettem fel, és azóta sok minden megváltozott.

Dédikét már csak az idősek otthonában látogatom, de nem kérdeztem egy ideig ott sem, talán mert féltem a választól. Mert egyáltalán nem akartam tudni, mi az élet értelme, hogy kell jól szeretni és élni, mert aggódtam, hogy valami olyan dolgot hallok, amit túl egyszerűnek ítélek, vagy olyat, amit régóta tudok már, vagy valamit, amit nem tudok elfogadni.
Aztán egy nyári napon Dédike a nappalinkban ült fotelban, én a szőnyeg szélén, törökülésben pislogtam fel rá, és talán a saját otthoni közegem megnyugtató ölelése, vagy a Dédike arcán ülő, megszámlálhatatlanul sok ráncba rajzolódott mosolya hozta meg a bátorságot, nem tudom, de éreztem, ez most az a pillanat, amikor kérdezni kell. Nagy ajándék, hogy van nekünk, és bár már sok mindent tudok az életéről, szeretném megőrizni a hangját, az emlékeit. Elővettem a telefonomat, hogy örökre rögzítsem a beszélgetést, és megkértem, meséljen.

Másfél órán át beszélt arról, milyen volt az élet, amikor gyerek volt. Mesélt a gyermekeiről, a 6 unokáról, 5 dédunokáról. És szikrázó csillogással a szemében mondta el a legmeghatóbb szerelmi történetet, amit valaha hallottam, a sajátját. A dédipapám az egyetlen férfi volt az életében, 15 év volt köztük, és a számomra csak a könyvekből ismert, klasszikus módon udvarolt Dédikének. Kerítésen keresztül beszélgettek, virágot vitt, és szigorú felügyelet mellett mehettek el sétálni. A család mindent megtett, hogy lebeszélje a dédimamát arról, hogy hozzámenjen feleségül a dédipapámhoz. Hogy miért? Dédipapa süketnéma volt. Akkoriban nem használtak jelbeszédet, papa szájról olvasott, dédike pedig megértette a furcsán, mások számára érthetetlenül formált szavakat. Azt mondják, két szerelmes lélek között nincs is szükség szavakra. Náluk ez a gondolat hatványozottan igaz volt. Veszekedni is tudtak így, de ha a Dédipapa ezt el akarta kerülni, egyszerűen csak hátat fordított és arrébb ment. De a szerelmen és az igazi tiszteleten alapuló házasságban nincs helye hangos szónak.

A polcon rohantak a régi óra mutatói, ahogy hallgattam a szavait. A nagy karfájú fotelben olyan volt, mint egy törékeny kismadár. Érdekes, hogy idővel az erős felnőttekből elkezd ugyanolyan sérülékeny, védelemre szoruló gyermek válni, mint amikor sok tíz évvel ezelőtt megérkeztek a földre, furcsa körforgás... Vékony ujjaira rászorult a két arany karikagyűrű, nincs az az erő, ami levehetné onnan. Gyűrögette a kötött mellénye szélét és láttam, hogy minden életeseményt újra él, és közben boldog, hogy valaki meghallgatja a meséjét. És én el sem tudtam képzelni, milyen szeretet kell úgy leélni egy életet, hogy amikor eljön az este, és kialszanak a fények, már nem élhetnek köztük szavak. Éjszaka csak ketten voltak, mondatok nélkül, csendben.

Szájtátva hallgattam, pedig nem most ismertem meg a történetet, de még mindig lenyűgözött, majd amikor a mese fonala elérte a jelent, megkérdeztem azokat a kérdéseket is, amikre már oly rég óta készülök, és amikre talán mindnyájan keressük a választ.

Dédike, mondd, mi kell egy ilyen szép házassághoz és élethez? Mi a boldogság receptje?

Olyan voltam mint egy kisgyerek, aki várja a csodát, a tanácsot, ami egy 96 éves szájból igazán hitelesen fog hangozni, hisz az biztos, Dédike a mai napig boldog, jobb embertől nem kérdezhetnék. A válasz nem lepett meg, és talán épp az volt, amitől féltem, mert túl egyszerű, és a maga egyszerűségben a legbonyolultabb.

Madaram, a szeretet a titka mindennek és a tisztelet.

Ki is fejtette a titkot: Az ember érzi, ha a lelke a másik felére talál rá, ha olyan kezet fog, amit egész életében nem akar elengedni. És ezt meg kell becsülni. Szeretettel kell fordulni egymás felé mindig, és tisztelni a másikat. Minden problémát meg lehet oldani, ha kellő tisztelettel, és alázattal fordultok egymás iránt. A haragot, pedig sosem szabad ágyba vinni... Dédike egész életében fontos szerepet játszott a vallás. Elmondta, hogy ő mindig kérte a Jóistent, hogy segítsen neki, a gyerekeknek és az unokáknak boldogulni. A házunk mellett álló zöld tornyú templom harangjai megkondultak, mintha csak megerősíteni akarták volna a mondatokat, amikkel mondandóját zárta: Bár a vallás már nem olyan fontos az emberek életben, ha nagy a baj, mindig Istenhez fohászkodnak. De amikor semmi probléma nincs, sőt, boldogság járja át a szívünket és az életünket, elfelejtünk köszönetet mondani... Hogy valóban csillogtak-e a sokat látott, fakó szemei, vagy csak az én szemüvegem mögött gyűlő könnyek miatt láttam úgy, már sosem tudom meg. De ennyi a titok. nincs nagy ördöngösség. Tényleg ilyen egyszerű lenne az élet? Vagy egy csak lassan letűnő generáció szemével tűnik minden ilyen könnyűnek? Én hiszem, hogy valóban egyszerű. Minden, az élet, és a boldogság is. És tényleg a szeretet a válasz az összes kérdésre. Emberek vagyunk. Ugyanolyanok. Egy helyről jöttük és egy felé tarunk, egyikünk se több vagy kevesebb a másiknál, mindeninek kijár a tisztelet.

Harcolunk az álmainkért, a karrierért, a boldogságért, és az izzadságos küzdelemben elfelejtünk valóban boldogok lenni. Elfelejtjük néha azt is, mi az, ami egyáltalán boldoggá tesz. Kompromisszumokat kötünk, elvárásokat tejesítünk, amik nem is sajátjaink, és elfelejtjük kik is vagyunk mi, és mit akarunk valójában. De legfőképp elkerüli a figyelmünket, mennyi mindenünk van, amiért hálával tartozunk. Keressük a szerelmet, majd nem őrizzük, elengedjük, elkopik a tisztelet, és ujjal mutogatunk a másikra.

Őszinte leszek, én nem hiszek Istenben. Ebben, a klasszikus formában, ahogy Dédike teszi, nem. De hiszek abban, hogy valami olyan erők mozgatják a földet és az életünket, amik felfoghatatlanok, és a legnagyobb erő valóban szeretet és a hit. Hiszek abban is, hogy Isten benned van, bennem, és mindenkiben. Lehetőségekkel és jósággal tele, amit sokan elfelejtünk az úton a boldogság felé, pedig maga az út a cél. És hiszem, hogy ha képesek vagyunk megállni egy pillanatra, és körbenézni, felismerjük, hogy hálásnak kell lenni mindenért, amink van. Az életünkért, az egészségünkért, a családunkért, a barátainkért és a pillanatokért. Hogy süt a nap, hogy esik az eső, hogy valaki felhív, hogy szeretsz, hogy szeretve vagy. Sőt a kudarcokért, és nehézségekért is, amik mind építenek minket.

Ez az origó, a kiindulás és minden más, csak bónusz, ajándék.

Hiszek abban is, hogy mindnyájan feladattal érkeztünk ide. Dédike talán épp azért, hogy amíg teheti, tanítson arra, hogy az élet nagy kérdéseire ennyire egyszerű a válasz. Mutasd ki, hogy szeretsz, amíg lehet! Csináld, amit szeretnél úgy, hogy közben ne bánts meg senkit! Légy hálás azért, amid van! Mindig legyen hited! Légy boldog! Ennyire egyszerű lenne? Ennyire egyszerű.

Az igazi értékek nem változnak az évszámokkal, és az örök igazságok gyakran közhelynek tűnnek, de miért is akarunk mindenre bonyolult választ kapni? Úgy is azt hallod csak meg, amit megértesz. Annál szebb pillanat, amikor 96 évesen valaki azt mondja neked, ő semmit sem csinálna máshogy az életében, nincs is. Hisz az élet vége felé járva, csak ez számít.
Én sok mindent nem értek még, de az a nyári délután olyan emlékké vált a szívemben, aminek a szavait remélem, majd én is átadom az unokáimnak, és az üzenet nem változik még akkor sem.

A szívemben lévő összes hálával remélem, hogy hangozhat majd így a mondat: "Kis unokám, a dédimamám egyszer azt mondta nekem, a szeretet a válasz az összes kérdésre. Én hittem neki, így éltem, és boldog vagyok! Ennél többet nem tanácsolhatok Neked sem."

Forrás: smallsoulpieces.blogspot.hu - Manuéla