Jenny Studenroth Gerson, egy esküvői és életmódblog szerzője olyan blogbejegyzést tett közzé a friss anya szemszögéből, amelyen mi is mélyen elgondolkoztunk. Íme:
Amikor terhes voltam, csupa "figyelmeztetést" kaptam. 10 hónapon keresztül (mert lássuk be, a terhesség 10 hónapig tart, nem 9-ig) halálra rémülve járkáltam a világban. Minden szögből jöttek a figyelmeztetések: a pénztárnál, sorbaállás közben vagy amikor épp vettem fel a cipőmet kifelé menet a jógastúdióból. Lépten-nyomon óva intettek attól, ami vár rám: mindennapos vendégek voltak az olyan rémképek, mint a szülés gyötrelmes, bénító fájdalma vagy hogy csak önmagam árnyéka leszek, miután életet adtam a kislányomnak. Úgy éreztem magam ilyenkor, mint egy fegyenc a halálsoron; próbáltam magam rákényszeríteni valamicske fényűzésre annak ellenére, hogy egyre nagyobb voltam és egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Hiszen amint körbekérdeztem, azonnal kiderült, hogy az apró, mindennapos örömeimnek záros határidőn belül vége szakad.
Jenny Studenroth Gerson és kislánya
"Most élvezd ki a férjedet - nemsokára minden energiádat felemészti a baba, egy percet sem fogtok tudni kettesben tölteni!", "Fektess be egy cuki egyberuhába jövő nyáron - már sosem lesz ugyanolyan a tested." Ennél is rosszabbra figyelmeztetett egy orvosnőm, amikor kifejeztem aggodalmamat, hogy hogyan tudnék vonzó maradni a férjem szemében: "Most még vissza fogsz fogyni, de a második gyerek után... felejtsd el. Szerencsére addigra már olyan fáradt leszel, hogy nem is fog érdekelni az egész."
Ó, és ismeritek a személyes kedvencemet: "Aludd ki magad, amíg lehet!" (és a kistestvérei: "Élvezd ki a nyugalmat!", "Manikűröztess - egy darabig nem lesz rá alkalmad" és a jó öreg "Soha nem lesz időd zuhanyozni").
Szóval csak úgy röpködtek a figyelmeztetések a fejem körül, amiktől tisztára világvége-hangulatom lett; de arról bezzeg elfelejtettek szólni a jóakaróim, hogy mi vár rám valójában.
Figyelmeztetniük kellett volna arról, hogy a vajúdás hosszú órái után (ezeknek fele egyébként epidurális érzéstelenítésben telt el, ami tulajdonképpen egészen elviselhetővé tette a dolgokat), amikor először meglátom a lányomat, a szívem ki fog pattanni a mellkasomból és darabokra törik a padlón. Figyelmeztetniük kellett volna, hogy tényleg lehet örömünkben sírni, és hogy efölött semmilyen kontrollja nincs annak, aki épp most vált anyává és egy apró, gyönyörű teremtményt tart a kezében. Szóval nem árt állandóan kéznél tartani a papír zsebkendőt és bespájzolni vízálló szemhéjtusból.
Figyelmeztetniük kellett volna, hogy annyival jobban fogom szeretni a férjemet, amikor ő az én tökéletes magzatom apjává válik, hogy el is fogom felejteni, milyen volt, amikor azelőtt szerettem. Hogy számtalan kihívás, veszekedés, civakodás vár majd ránk - de legalább ugyanennyi idióta pillanatunk is lesz, amit együtt fogunk megélni, például amikor körbe-körbe autózunk a városban, miközben a lányunk a hátsó ülésen szundikál. Hogy nevetséges beceneveket fogunk adni neki és hülyére röhögjük majd magunkat rajta. Hogy végre meg fogja tanulni, hogy mindig legyen bor az otthonunkban, mert nekem arra szükségem van, és hogy ez lesz a legromantikusabb gesztus, amit valaha kapok tőle. Hogy váratlanul megüti a fülem, amint azt mondja pelenkázás közben: "Papa vagyok. Pa-pa. A Papát mondd először." És akkor a szívem megolvadt lávaként fog kihömpölyögni a mellkasomból és megint a padlón fog kikötni.
Figyelmeztetniük kellett volna, hogy ha egészségesen eszem és megfelelő adagokat, akkor elég tápláló tejet fogok termelni ahhoz, hogy a lányom annak rendje és módja szerint növekedjen. Hogy diétázni sem fogok akarni, egyáltalán. Hogy amikor azt hallom a kéthetes vizsgálatkor, hogy eleget hízott, akkor büszkébbnek érzem majd magam, mint életemben valaha. Hogy ezentúl az ő testtömegével leszek megszállottan elfoglalva, nem az enyémmel, és az egész témából kizárólag az egészsége érdekel majd. Hogy a testem hat héttel később vissza fog simulni a farmerembe, de túl kényelmesen fogom érezni magam a leggingemben ahhoz, hogy igazi nadrágot hordjak. Hogy a férjem azt fogja mondani nekem, hogy szexi vagyok. Gyakran és meggyőződéssel.
Figyelmeztetniük kellett volna, hogy a kimerültség, amit az okoz, hogy újra és újra fel kell kelnem, hogy gondoskodjam a lányomról, nagyobb elégtételt hoz számomra, mint valaha bármi. Hogy amikor csak mi ketten leszünk ébren hajnali 4-kor, akkor átélem majd a lágy csendet, amely körülvesz minket, a babámat, aki a karomban szopik, a lábamhoz dörgölőző macskát és engem, és sírni kezdek, mert olyan gyorsan múlik az idő. Figyelmeztetniük kellett volna, hogy összetörik a szívem, amikor elkezdi kinőni az újszülöttruháit. Hogy néhanapján órákig állok és nézem őt, mit sem törődve a határidőkkel, amelyeket lekések emiatt. Hogy nem akadok majd ki azon, amikor sír vagy ordít, hanem tudom, hogy cselekednem kell, és hogy amikor sikerült megnyugtatnom, úgy fogom érezni magam, mint egy rocksztár. Hogy igenis fogok aludni. Talán nem minden éjszaka és nem túl sok órát egyhuzamban. De a legnagyobb fájdalmam az lesz az alvással kapcsolatban, hogy valahányszor ő elalszik a mellemen, aggódni fogok, hogy ez az utolsó alkalom. Hogy át fogom élni az újszülött korának minden pillanatát és ez lesz a legjobb teljes állásom, ami valaha megadatott nekem.
Figyelmeztetniük kellett volna, hogy igenis el fogok menni a szépségszalonba, de miközben a pedikűrszékben ülök, megszállottan sms-ezek majd a gyerekem apjával, mert hiányoznak nekem. Hogy kinyitok egy régi magazint és könnycseppek fognak hullani a tartalomjegyzékre. Ennyit a szülés utáni kikapcsolódásról!
Figyelmeztetniük kellett volna, hogy amikor az ember anyává válik, tényleg minden létező tekintetben meg fog változni az élete, de sosem fogok akarni visszamenni "látogatóba" a régi énemhez, egy pillanatra sem. Figyelmeztetniük kellett volna, hogy olyan gazdaggá és gyönyörűvé válik majd az életem, hogy amikor visszatekintek a korábbi napjaimra, arra fogok gondolni: "Szomorú idők voltak. Akkor még nem ismertem őt."
